Elszalasztottam ma a menekültellenes és menekültek melletti tüntetést. Pedig elindultam a Keletibe, de mire eljutottam oda, már nem volt semmi. Sokat persze én nem tudtam volna tenni, nácikat meg már láttam eleget, de néha nem árt magamat sem emlékeztetni arra, hogy hová jutott ez az ország, és ennek legjobb módja a tapasztalás. Ismétlés a tudás anyja.
Viszont fél órája - most éjjel kettő van, eddig más dolgom volt - eszembe jutott az uralkodók testőrsége. Kezdve a zsidó királyoktól és a Iulius-Claudius dinasztia római császáraitól egészen az Árpád-házi királyokig és az oszmán-török szultánokig, sőt, a római pápákig. Az tudniillik, hogy ezeknek a testőrségeknek az igen jelentékeny hányada IDEGENEKBŐL állott. Az idegen (számára) idegenek között a legmegbízhatóbb. Neki a lojalitás a LÉTÉRDEKE. De van más is. Nemo est propheta in patria. Ez meg az uralkodóra vonatkozik. És bármilyen néptanítóra vagy vezetőre. Senki sem próféta saját hazájában. Közmondásnak hangzik, de nem az. Máté evangéliuma 13, 57: "A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete." Lukácsnál (4, 24) szó szerint: "...egy próféta sem kedves hazájában." Ha csak a huszadik századig emlékezünk, abból is csak a második világháború utáni időre, akkor is van példa bőven. Mohandász Karamcsand (Mahatma - Nagy Lélek) Gandhi, John és Robert Kennedy, Martin Luther King, Jichak Rabin, hogy csak a legismertebbeket említsem. De majdnem erre a sorsra jutott Charles de Gaulle és Ronald Reagan is. II. János Pált ki lehetett volna hagyni, mert őt egy török merénylő, Mehmet Ali Ağca lőtte le (nem halálosan) 1981. május 13-án, de majdnem napra pontosan egy évre rá, 1982. május 12-én Fatimában már az övéi közül egy, egy spanyol pap tört az életére.
A legjobb pizzákat nem Olaszországban lehet enni, hanem - például - Németországban. Ott ugyanis BIZONYÍTANI kell. Semmi más nem számít. Nincsenek alanyi jogok. Ugyanezt ismerték fel az uralkodók is. Sajátos szimbiózis volt ez: a testőr az uralkodótól függött, az uralkodó a testőrtől. Egyikük se számíthatott másra.
Izrael második királya, Dávid a testőrségét (melyet tőle fia, Salamon is megörökölt) a "kereteusok és peleteusok" (hakeréti-vehapeléti) közül toborozta. Az első valószínűleg "krétai"-t", jelent, míg a második "filiszteus"-t. A filiszteusok pedig... a zsidók ŐSELLENSÉGEI voltak. Olyannyira, hogy Hadrianus császár - tudva erről - a Bar Kohba-felkelés vereségét azzal a megszégyenítéssel tetézte, hogy az eredetileg Iudaea-ként számon tartott provincia nevét Palaestina-ra (Filiszteia) változtatta. Így is maradt, egészen Izrael Állam megalakulásáig, 1948. május 14-ig.
A germán testőrség eredetileg Caligula (Csizmácska, a "caliga", római hadi lábbeli becézése, utalva a császár katonai táborokban eltöltött gyerekkorára) ötlete volt. Ha a filiszteusok a zsidók ősellenségei voltak, akkor a germánok a rómaiaké. Caius Marius éppen az ő leverésükért kapta meg a "Róma második alapítója" címet. A rómaiak két néppel nem boldogultak hosszú és véres történelmük során: az iráni párthusokkal és a germánokkal. Galba császár idején már cohorsba (egy cohors a légió tizede, 480 ember volt) szervezték őket. Nem akármilyen cohorsba: ez volt a "cohors fidelissima", a LEGHŰSÉGESEBB cohors. A Germani corporis custodes, germán testőrség Nero császár meggyilkolásánál mutatta meg igazán, mit ér. Nerot a végén mindenki cserbenhagyta, saját praetorianus testőrsége is. Kivéve... kivéve a germánokat, különösen parancsnokukat, a FELSZABADÍTOTT RABSZOLGA Claudius Spiculust. Spiculust se szép szóval, se pénzzel nem lehetett meggyőzni. Végül a szenátus, nem tudván vele mást kezdeni, kivégeztette.
Árpádházi I. (Szent) István történetét, ha mást nem, uralomra jutását mindenki ismeri, nem fogom leírni. Saját és fia, Imre herceg testőrségét VIKINGEKBŐL (már beszéltünk róluk: svédek, dánok, norvégok), más szóval VARÉGOKBÓL (ez a vikingek vagy normannok - északi emberek - óskandináv - vaeringar -, valamint görög és szláv neve) szervezte. Az idegen testőrök háromszáz évvel később, IV. (Kun) László idejében is megmaradtak, csak akkor már nem skandinávok, hanem KUNOK voltak. A kun (kun, mongol és török nyelven) "nöger", magyarul nyőgér (létezik ilyen nevű falu is) - eredetileg a nemzetségfők katonai kísérete - volt az egyetlen olyan harci alakult, amit saját - magyar - népe lázadóival szemben fel tudott vonultatni. Még a szeretőit is kunokból válogatta, egyik lányom, Mandula neve ("szép kun leány", nem a "mandula" nevű termés) is innét származik.
A janicsárokról is sokat írtam már. I. Murad oszmán szultán kánonja alapította meg őket. Hadzsi Bektas, a bektasi dervisrend létrehozója volt az ötletgazda: ha mindenből adót szed, mondta a szultánnak, miért nem terjeszti ki ezt a nem muzulmán - IDEGEN, meghódoltatott - alattvalók fiúgyermekeire is? "Arcuk sima, kardjuk éles: legyen a nevük Jeni Cseri, azaz Új Sereg". Ettől kezdve a janicsárok lettek az oszmán szultánok mindenkori testőrsége (a közvetlen testőrséget a "szolakok", balkezes katonák adták). Miután a várnai csata (1444. november 10.) óta a csatákban részt vevő szultán lovát mindig megbéklyózták, az előtte felállított janicsár falanxra mérhetetlen felelősség hárult. (II. Murad szultán Hunyadi áttörése után már a menekülésre gondolt, amikor Táji Karadzsa beglerbég lova megbéklyózásával megakadályozta ebben. Igaza lett: I. Ulászló, magának akarván a győzelem dicsőségét, elkövette azt a dőreséget, hogy megtámadta a szultáni testőrséget. Egy Hodzsa Hizr nevű katona megölte, levágta a fejét, lándzsára tűzte és felmutatta, ettől kezdve a magyar seregben pánik tört ki és a szultán győzedelmeskedett.) Evlia Cselebi török történetíró külön megemlékezik a janicsár szerdengecstikről, "fejvesztettekről", akik teljesen meztelenül, egy szál karddal a foguk között átúsztak az Olt folyón, az ellenség legnagyobb megrökönyödésére. "Nézzétek, a török megbolondult!" "És ezek a mi bolond, meztelen vitézeink... meztelen karddal... vagdosták őket." Szinte biztosan szó szerint idéztem, noha fejből. Későre jár, nincs időm keresgélni, meg nem is tudom már, hol kellene.
De a törökök nem csak a janicsárokká lett idegeneket tartották nagy becsben: a háremőröktől az egyéb portaszolgákig rengeteg tisztséget viselhettek. Olyannyira rengeteget, hogy török származású NAGYVEZÍR (a szultán után a legmagasabb rang) is csak elvétve akadt. Az Olvasó figyelmébe ajánlom e tárgyban Gárdonyi Géza: Egri csillagok című művét, különös tekintettel a Török Bálintról szóló részekre.
És végül...igen, végül a pápák. A Római Katolikus Egyház abszolút uralkodói. És testőrségük, a Svájci Gárda. Ki ne hallott volna róla. Nem a mai svájciakra kell gondolni - azokról nem tudni, milyen katonák lennének, rég volt náluk háború, de alighanem most is kiválóak -, hanem a kora újkoriakra. A svájci gyalogság akkor Európa legjobb gyalogságának számított. IV. Szixtusz pápa alkalmazta őket először, VI. Sándor (a Borja-Borgia-) pápánál már hadjáratokban is részt vettek. Testőrré Sándor utóda, II. Gyula alatt lettek. Önfeláldozásukról és bátorságukról csak annyit, hogy amikor 1527. május 6-án V. (Habsburg) Károly ("akinek a birodalmában sohasem nyugodott le a nap") csapatai betörtek Rómába, a 189 pápai gárdistából 147 (!) a Szent Péter bazilika oltáránál esett el, feltartóztatva az ellenséget, ameddig a többiek el tudták menekíteni a pápát az Angyalvárba.
És most lehet folytatni az idegenek elleni ordítozást.
2015. 07. 11.