A bűn 3.
Ilyen szép időben a bűnről írni...ha nyár nincs is, meg tavasz se, de ősznek gyönyörű. Egy börtöncellában is vannak vidám napok, küldtem egy ismerősömnek pár perce. Jövőre lesz harminc éve, hogy négy és fél hónapot töltöttem ilyenben. Volt, hogy hetekig nem történt semmi. Minden nap ugyanúgy kezdődött, folyt és ért véget. Zárkatakarítás, mosakodás, reggeli, ebéd, vacsora, villanyoltás. Közben semmi. És mégis. Ott is voltak jobb napok, és voltak rosszabbak. A világon semmi nem indokolta, és mégis. Nem a remény miatt, mert remény, az nem volt. Nem akartam, hogy legyen. Nem gondoltam rá. Arra rendezkedtem be, hogy semmi nincs. Nem jött levél, csomag, új társ. Nem vittek kihallgatásra, a nap is ugyanúgy sütött vagy nem sütött be. És mégsem telt egyformán az idő.
A vizsgálóim azt mondták nekem korábban, hogy tudják ők. Tudják, miről gondolkodom. Arról, hogyan moshatom ki magamat. Az ügyemről. Reggeltől estig. Meg lettek volna lepve. Alig gondolkodtam róla. Tulajdonképpen egyáltalán nem. Még mielőtt megkérdezték volna, már tudtam, mit fognak kérdezni, és azt is, hogy mit fognak kérdezni három lépéssel később. Azt is tudtam, mire akarnak rávezetni, azt is, hogyan fogom kikerülni. Végül aztán rám bízták az egészet. Egyedül hagytak a titkárnővel. Tegyem fel magamnak a kérdést, amit ők tennének fel, válaszoljam, amit válaszolni akarok. A gyanúsított, aki maga írta a jegyzőkönyvét, mutatott be egyik nyomozó a másiknak, amikor a büfében, már kvázi "szabad" minőségemben első kávémat kortyolgattam.
Akkor azt gondoltam, nincs más választásom. A felét letagadtam annak, amit valóban csináltam, a másik felét kicsit szépítettem, de ezek igazából nem számítottak. Értékhatáron belül mindegy. Nyolcvan bűncselekmény, vagy száz, egyre megy. Alku tárgya, nem a valóságé. Visszafelé is. Vállald el, szokták mondani a betörőknek. Gyorsan lezárjuk az ügyedet, és kedvezményt kapsz. Az ítéleteden nem változtat, nekünk viszont annyival kevesebb lesz a restanciánk.
És innét kétfelé ágazik a történet. Van, aki többet vállal, mint amit csinált, van, aki kevesebbet. És van, aki mindent elvállal valaki helyett, holott nem csinált semmit. Számtalan oka lehet rá. Megbeszélték, vagy nem beszélték meg, de szereti, és meg akarja menteni, vezekel, valamiféle lelki kielégülést nyer általa, a nemzet, eszme, párt, egyház, tanítás ezt követeli meg tőle. De egyiktől sem válik Krisztussá. Áldozattá igen, de nem szakrális áldozattá. A szakrális áldozásnak - ami az áldozatot illeti - két alapfeltétele van. Az egyik a vétlenség. Ha az áldozat nem vétlen, akkor az nem áldozás, hanem büntetés. A másik az OK NÉLKÜLISÉG. Még az áldozati állatnak is ÉPNEK kellett lenni. Semmiféle betegség vagy sérülés nem szabad volt, hogy indokolja a levágását. Embernél a helyzet némileg bonyolultabb. Az ember ugyanis, az állattól eltérően, rendelkezik tudattal. Lélekkel az állat is rendelkezik, sőt a növény is. Ha nem rendelkeznének vele, nem volnának feláldozásra alkalmasak. Az oltárokon nem köveket szoktak porrá törni, vagy vizet elpárologtatni. Az Oltáriszentség sem ásványok vagy műanyag. Az állat animált, lelkesített, az ember viszont ezen felül spiritualizált is. SZELLEMESÍTETT. A lélek már önmagában is szellemi. Nem szellem, de szellemi. Szellemi természetű. Szellemet csak szellem tud befogadni. A lélek nem a személyiség, mondta nemrég valaki, amikor a lélekvándorlásról beszélgettünk. Hát akkor mi? Ha nem a személyiség, akkor mit kell(ene) tökéletesítenem a következő életekben? A tettek csak kifejeznek. Ha nem a személyiség, akkor minek kellene ellobbannia egyszer? (A "nirvána" - szanszkrit - szó szerint "ellobbanás". Nem egy hely. Nem Mennyország, még átvitt értelemben sem. Nem lehet oda "eljutni". Semmi. Sőt, semmi SEM.) Ha nem a személyiség, akkor mitől SZEMÉLYES? A testem személyes? Hogy a pokolba ne lenne az. És a léleknek semmi köze nincs hozzá? Akkor mit zagyvál össze a kereszténység a test feltámadásáról? Akkor az összes, analógiáról elmondottak úgy értelmetlenek, ahogy vannak. Hermész Triszmegisztosztól az alkimistákig, az asztrológusoktól és filozófusoktól Julius Evoláig, az evangelistáktól Robert Oppenheimerig mindenki eszement sarlatán.
A lélekvándorlás a judaizmustól sem idegen. Az evangéliumoktól sem. Elég, ha Illés próféta Keresztelő Jánosban való újratestesülésére gondolunk. Nem úgy van az, mondják a bibliamagyarázók, majd megmagyarázzák. "Kinek mondanak engem az emberek?" - kérdezi Jézus a tanítványait Márk evangéliuma 8, 27-ben. "Azok pedig így válaszoltak: 'Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.'" Nem úgy van? Az asztrológiát is elutasították, tanultuk a teológián. Majd röviddel utána azt is, hogy Izrael tizenkét törzse a zodiákus tizenkét jegyének felelt meg.
Hogy én hogyan gondolom, az más kérdés. Hagyhatnám például az egészet ennyiben. Jól ellennék vele valamelyik kocsmában, vagy szájtátó hallgatóság előtt, különösen, ha valami olyannal kombinálnám, amitől minden különösebb erőfeszítés nélkül alanyi jogon büszkék lehetnének önmagukra. Árpád vére, hej. Vagy esetleg azt mondhatnák, hogy jó, ezt az életet elvesztegettem, de van még számtalan másik. Na, puff.
Akárhogy is, a "karma" kikerülhetetlen. NEM sors. A (szanszkritül) karma, vagy (páli nyelven) kamma a KÖLCSÖNHATÁSOK törvénye. Tett - következmény. Buddhista felfogásban nem "másvalaki" vagy "másvalami" tette és önmagában álló következmény, hanem az ÉN tettem, és az ÉN szándékom és késztetésem szerinti következmény. Az ÉN akaratom műve. Teremtő, támogató, elnyomó vagy károsító szándékom szerinti műve. Bűn? Bűn itt nincs. Másképp hívják, kedves Olvasó. Mentesen a sziruptól. De azért tartalmilag ugyanarról van szó.
Ennyi kitérő után kanyarodjunk vissza az ok nélküliségre. Most megint valami furcsát fogok leírni. ÖNKÉNTES SZAKRÁLIS ÁLDOZAT NEM LEHETSÉGES. - És Krisztus? - nézhet rám nagy bambiszemekkel a hívő Olvasó. Krisztus önkéntessége az ISTENI olvasat. CSAK AZ ISTEN SZUVERÉN. Minden ok KÉNYSZERÍTŐ. Csak az Isten van ok nélkül. Karma nélkül, hogy visszautaljak az előzőekre. Magát feláldozásra szánó embert szakrális érvényességgel NEM lehet feláldozni. Nála ugyanis MINDIG tetten érhető valamiféle ok. Az ember, ahogy fentebb leírtuk, tudatos. Nem állat. A tudat is szellemi. Különösen nagy mélységekben, melyek mára tulajdonságokká redukálódtak. Ilyen az intuíció. A mély gondolkodás. Annyira mély, hogy mire a felszínre kerül, olyan, mintha ajándék lenne. Mintha nem is az enyém lenne. Úgy kapnám, bár a gondolataimat is mintegy "úgy kapom". Nem élem meg, ahogy a "fejembe" kerülnek.
Kinek van, kinek nincs. Kinek több van, kinek kevesebb. Nem, nyájas Olvasó. Nem ösztönösség. Annál jóval több. A racionalitásnál is több, bár egyfajta racionalitás. Mondok erre egy példát, hogy világosabb legyen. Évekkel ezelőtt csináltam egy Mensa Hungariqa intelligenciatesztet. Valahogy úgy jött ki, hogy nem sokat aludtam előtte. Azt gondoltam, ha egy német juhászkutyánál kicsivel többet érek el, az már reális abban az állapotomban. A kérdések körülbelül negyedével el is töltöttem az idő háromnegyedét. A többit odadobtam. Nem teljesen találomra, de nem bíbelődtem velük. Minden kérdésre válaszoltam végül. Hogy hogyan, nem tudom, de 148-154 IQ lett belőle, amikor Londonban kiértékelték. Most úgy vélem, hogy pont ez volt a lényeg. Az a határ, ami a gondolkodást az intuitív gondolkodástól elválasztja. A felszínesebb gondolkodást a mélyebbtől. Az elméletben végtelenig terjedő lehetőségeket a véges gyakorlattól. Az intelligencia e (szellemi) lehetőségek kihasználási képessége.
Az intuíció isteni tulajdonság. Művészet. Minden művészet isteni. Intuitív. Amikor nem én írok, hanem a kezem ír. Mintha vezetné valaki. Valaki más, olyan értelemben, hogy közönségesen nem vagyok vele azonosítható. A kinyilatkoztatás tolmácsolása is intuitív. A próféták. A zsidó próféták is, a nem zsidó próféták is. Ilyen volt Mohamed attól kezdve, hogy a Híra-hegy barlangjában recitálni kezdte a Vérrög-öt, a Korán kronológiailag első, jelenleg 96. szúráját. Művészet. Hallgassa meg a kedves Olvasó a Koránt arabul. Énekelve. Nem baj, ha nem érti. Csak hallgassa meg.
Szakrális érvényességgel embert csak úgy lehet feláldozni, ha ő azt NEM akarja. Megmondta Ábrahám Izsáknak, hogy mi vár rá, amikor az Úr ráparancsolt, hogy áldozza fel őt?
Huitzilopochtli, a Déli Kolibri az aztékok főistene volt, egyben Napisten. A piramisai előtt kilométeres sorok kígyóztak, feláldozásra várva. Foglyok, akik nem csak belenyugodtak a halálukba, de egyenesen várták azt. Megtiszteltetésnek tartották. És az áldozásnak soha nem is volt vége. Én jártam Teotihuacanban is, Chichén Itzá tolték-maja piramisain is. Most is barnák a vérpataktól, ami az oldalukon lefolyt. Ha nem jönnek a spanyolok, Közép-Amerika lakossága egyszerűen elfogyott volna. És a Napisten akkor sem lakott volna jól. Soha nem lakott volna jól. Istent csak Isten elégítheti ki.
(Jézus) "ezután kiment, és szokás szerint elindult az Olajfák hegyére. A tanítványai is elkísérték. Amikor odaért, kérte őket: 'Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.' Aztán odébbment úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: 'Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. DE NE AZ ÉN AKARATOM TELJESÜLJÖN, HANEM A TIÉD.'...Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre." Lukács 22, 39-44.
Folytatjuk.
2014. 10. 18.