azaz inkább egér. Vagyis menekült. Annak a pénznek a töredékéből, amit embercsempészre tettem félre egy borítékban, vennék egy biciklit, ha nincs GPS-em, egy térképet, egy egy-két kilós hegymászósátrat, a kényelem kedvéért egy összetekerhető polifoam matracot, egy csővázas hátizsákot és néhány dolgot a sátorozáshoz. Ha nő vagyok, átmenetileg levenném a fejkendőt, európai ruhába bújnék, ha férfi, akkor is, és mindkettejük helyében igyekeznék hasonlítani egy turistára. Meg nem szólalnék a nyelvemen, maximum tört angolsággal angolul. Mondanék valamilyen más országot a civileknek, ha nagyon muszáj. Nálunk aztán a magyaron kívül bármit el lehet adni. Még nagyjából nyár van. Az elviselhetőség határán belüli időjárás kitart még két hónapig biztosan. Lehet találni nyomokban kukoricát, tököt, rengeteg szőlőt (kipróbáltam Sopronban), szilvát, falun csirkék is szaladgálnak, amit megehetek. Nem buzdítok lopásra (bár a szükséghelyzet mindent felülír, még a Biblia és a Korán szerint is), ha maradt annyim, akkor fillérekből is el tudok vegetálni. Segítségkérés okán senkit nem szólítanék meg magamtól, maximum útbaigazításért, de a "határ" (Grenze, border) szótól akkor is úgy óvakodnék, mint ördög a tömjénfüsttől.
Ha itt ér a tél, eszem ágában nem volna átmenni Nyugatra. Azonnal kiszúrnának. Nálunk elég végigmenni a Nagykörúton, hogy az ember a legágrólszakadtabb menekülteket is nett úriembereknek lássa. Bevackolnék valahova, ahol hozzászoktak a hajléktalanokhoz (van időm keresgélni), vagy egy néptelen erdőbe, Budapesten vagy a közelében, és állandóan változtatnám a helyem. Megpróbálnék kapcsolatba lépni itt lakó honfitársaimmal, és szerezni valamiféle munkát. Mindegy, mit. Ezzel is múlik az idő, és aki időt nyer, életet nyer. Várnék arra a pillanatra, amikor jó eséllyel tudhatom, hogy ahová igyekszem, befogadnak. Ha erre nincs sok esélyem, akkor marad a kivárás, hogy otthon történik valami. Itt nem lehet finomkodni: eszem, nem eszem, nem kapok mást. De hatósággal csak akkor keresnék bármiféle kontaktust, ha biztosan tudom, hogy nem kerülök egérfogóba.
Nem verődnék csapatba senkivel. És a család? Ha csak feleség van, jó. Ha gyerek is, az már neccesebb. De még így is meg lehet próbálni, tíz-húsz fős csapatban azonban már nem. Leginkább a hozzám hasonlóakat kerülném.
S most, ha már ide hozott a rossz sors. Kapásból tudok (én, aki nem a határ mellett lakom, csak szeretek kirándulni) nem egy olyan helyet, ahol rendőrnek esélye sincs velem szemben, és kényelmesen átsétálhatok-kerekezhetek Ausztriába. Ha nem ismerem az országot, akkor azt csinálom, hogy megkeresem azokat a pontokat (turistatérkép), ahol turistautak vezetnek át, de nincs határforgalom, vagy csak minimális van.
Ha én embercsempész volnék, odasündörögnék a Keleti vagy más pályaudvar előtt várakozó tömeg széléhez, és hetvenes évekbeli maszektaxis tapasztalataimra támaszkodva megkérdezném: "Privat car is good?" Feleannyiért megszámolva a tarifát, elvinném őket oda, amiről az előző bekezdésben írtam, megmutatnám az államhatár-jelző táblát, az irányt, és kasszíroznék. Nem fosztanám ki őket, nem vágnám át őket (a csúnya fiúknak is van szíve), és életben is maradnának. Három-négy menekülttel és húsz munkanappal számolva a tél beálltáig kellene csak ezt a veszélyes foglalkozást űznöm, utána bőven lenne annyi tőkém, hogy törvényes (jogszerű) úton kamatoztassam. Nyakamat rá, hogy ez másnak is eszébe jutott, bár nem feltétlenül pont így. A kiszolgáltatottság hatalomforrás. A hatalom birtoklása a legegyszerűbb és leghatékonyabb út a meggazdagodáshoz, és e tekintetben mindegy, hogy melyik erőszakszervezet szorít valaki alá: az Iszlám Állam, Bassár el-Aszad, az ellene harcolók, a tálibok, vagy a magyar rendőrség.
De én cica, vagyis embercsempész nem vagyok. Hála Istennek, menekült sem.
Még egyelőre.
2015. 09. 04.