"A háború a politika folytatása más eszközökkel."
Fenti idézet Carl Philipp Gottlieb von Clausewitztől, a hadtudomány egyik (mindmáig) alapvetőnek számító műve, "A háborúról" szerzőjétől származik. Clausewitz porosz katonatiszt volt a napóleoni időkben (1831-ben, ötvenegy éves korában halt meg az - akkor - kelet-poroszországi Breslauban, magyarul Boroszlóban, lengyelül Wroclawban). Részt vett a legnagyobb, poroszokat is érintő csatákban, többek között a waterlooiban is. (Harmadik keresztnevét onnét tudtam megjegyezni, hogy megegyezik azzal a gyilkoséval, akivel fél évig munkálkodtam segédmunkási minőségben. Istenszeretőt vagy olyat jelent, akit Isten szeret.)
Szó mint száz, az erőszak az ember velejárója, bármilyen békeszerető főemlős is vagyunk Csányi Vilmos szerint. Vagy mégsem az EMBER velejárója? Hiszen a legbékésebb növényevők ugyanúgy hadakoznak egymással, sőt, sokszor nem csak egymással, mint a ragadozók. Vagy még inkább. A zsákmányszerzés nem háború.
Mindaddig, ameddig Lengyelországot meg nem támadta, Európa, és általában a világ igen türelmes volt Hitlerrel. Túl türelmes, derült ki 1939. szeptember elseje hajnalán, de akkor már mindegy volt. Chamberlain még így is addig vacillált, ameddig az alsóház ülésén oda nem ment hozzá egy képviselő, meg nem veregette a vállát, és azt nem mondta neki: "sajnos, öregfiú, most hadat kell üzenni, nincs mese". És itt van a kulcs.
Az erőszak ugyanis nem fajfüggő, nem szándékfüggő, hanem HELYZETFÜGGŐ. Vannak olyan helyzetek, amikor édesmindegy, mennyire vagyunk békeszeretőek (igazából nem édes mindegy, de erről mindjárt lesz szó), mit akarunk és mit nem, vállaljuk-e a konfliktussal járó kockázatokat.
Vannak helyzetek, amikor a konfrontációt egyszerűen NEM LEHET elkerülni. Elodázni persze lehet, de semmi jó nem származik belőle, lásd ismét a második világháborút. És akkor most térjünk vissza a békeszeretetre. Kétféle békeszerető ember van: a pacifista és a pacifikus. A pacifista azt mondja, amit Chamberlain mondott Münchenben: mindent inkább, csak háborút ne. Ennek MINDIG (beleértve a magánéleti konfliktusokat is) az a következménye, hogy folyamatosan engedményeket kell tennie, és így sem kerülheti el a háborút. Ahogy a régi vicc mondja: elfognak két utazót a kannibálok. A törzsfőnök elég vezetik őket, aki megkérdezi az elsőt, melyiket választja: ebédre elkészítés vagy ungabunga? Mi az az ungabunga? - kérdezi a fogoly. Hát, válaszolja a törzsfőnök, a falu összes férfija, hátulról...A halálnál minden jobb - vágja rá az utazó. Ezt választom. Hát te? - fordul a társához a törzsfőnök. Isten ments - borzad az. Főzzetek meg. Jó - mosolyog a törzsfőnök. De előtte egy kis ungabunga...
A pacifikus álláspontja a római álláspont. Pax post victoriam. Pax victoriosus. GYŐZELMES BÉKE. Vannak helyzetek, amelyeket tárgyalással nem lehet megoldani. És akkor bizony erőszakkal kell megoldani. Nem azért, mert szeretjük az erőszakot, hanem azért, mert semmiképpen sem kerülhetjük el. Mikor következik be ilyen helyzet? Akkor, amikor minden tárgyalás újabb engedményekre kényszerít. Nade akkor sohasem érdemes tárgyalni? Dehogynem érdemes. Nem csak tárgyalni érdemes, de mindent érdemes kipróbálni, ami elkerülhetővé teszi a konfliktust. De van egy pont, amikor nincs tovább. Amikor minden egyéb lehetőség kimerül. Amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy önmagunk teljes feladása nélkül nem tudjuk tovább folytatni az életünket. Ezekre a helyzetekre mondta a régi nyilas (bizony, nyilas, de ez mit se von le a tartalom helyességéből) plakát, hogy "inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át". Ezekre mondta Zapata, hogy jobb állva meghalni, mint térden csúszva élni.
Entweder-oder, hogy Kierkegaardot is idézzem. Vagy-vagy. Vagy elpusztulunk, és akkor így szabadulunk meg, vagy győzünk, és akkor a béke már nem haladék, hanem valódi béke lesz.
De mindenképp megszabadulunk, legalábbis egy időre, az új konfliktus kezdetéig. Ilyen a világ. Ahogy egy régi barátnőm oly sokszor mondta: így működik.
Lehet rajta ezeken felül filozofálni, de minek?
2013. 08. 19.