A szabadság alapja a tulajdon. Sokadszor hallom, bár még nem válaszoltam rá. Most válaszolok.
Tulajdonképpen igaz. Azt mondtuk ugyanis, hogy a tulajdon egy illúzió. Illúzió egy illuzórikus világban. Semmi buddhizmus, semmi ezotéria, semmi misztika: a tulajdon egy jogi fogalom. A jog pedig, tetszik, nem tetszik, absztrakció. Nade itt van a kezemben! - kiált fel a materialista szaktárs. Itt van az orrom előtt! - kiáltana fel a prédát ejtett ragadozó, ha tudna beszélni. Itt hát, egészen addig, ameddig nem jön egy rabló, a NAV, egy erősebb ragadozó. Mikor is lesz az enyém? Ha mondjuk megeszem. De akkor sem az enyém lesz: ÉN leszek belőle, ő pedig eltűnik, mint a kámfor. De haladjunk tovább. Enyém a testem? Dehogy enyém. Ha enyém volna, azt csinálhatnék vele, amit akarok, azonban, fájdalom, nem csinálhatok azt vele, amit akarok. Legfeljebb egy ideig, aztán nézhetek ki a kórház ablakán a temető felé. Sőt egy ideig sem: azt csinálhatok vele, amit MEGENGED. És MINDENNEL így vagyunk, polgártársak. Mindennel az égvilágon.
Már ebből következne - és következik is - hogy a testem sem én vagyok. A természethez közel élő népek kiválóan tudják ezt. "Ez az ember itt" - mutat MAGÁRA egy eszkimó. De hagyjuk az eszkimókat: "a baba keze", "a baba lába". NEM az ÉN kezem, lábam. Minden kisgyerek tudja ezt, egészen addig, ameddig a felnőttek bele nem oltanak egy hamis megfeleltetést. (Nem ide tartozik, de azért leírom: a gyerekek sok minden másban is érdekesek. Nem azért, mert annyira okosak, pláne bölcsek, hanem azért, mert még természetesen gondolkodnak. Kevesebb a gondolkodásukban a szent tehén, bár, hála az igyekvő szülőknek, ahogy nőnek, napról napra több lesz. Aztán, ahogy maguk is szülővé lesznek, szorgalmasan lemásolják a példát.)
Nos hát, ha a tulajdon illúzió, és a szabadság alapja egy illúzió, akkor maga a szabadság is illúzió. Igaz ez? Hát hogy a fészkes fenébe ne volna igaz? Szinte már szégyellem József Attilát idézni, annyit idéztem, különösen az Eszméletet, de most ismét megteszem. Ez épp a nyolcadik versszak:
"Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött."
Tessék már megérteni: MINDEN létező MÁS által determinált, azaz meghatározott. Hogy az indeterministákkal se keveredjünk vitába: viszont ÖNMAGA ÁLTAL kondicionált. Úgy lehet csak bárkinek-bárminek meghatároznia, ahogy az ő saját feltételei engedik. Azok a feltételek, amelyeknek teljesünie KELL, hogy ő ő lehessen. Még el is magyarázom, gyengébbeknek. Ha egy fazekas a maga mulatságára elkezd korongozni, azt csinál, amit akar. Abban a szent pillanatban viszont, amikor EGY BIZONYOS tárgyat szeretne előállítani, már azt kell csinálnia, amit annak a tárgynak az előállításához csinálnia kell. Nem a tárgy lesz kényszer alatt, de nem ám, hanem: a fazekas.
Ha már így elkalandoztunk - visszatérünk mindjárt, ígérem - a szorosan vett tárgytól, legyen szabad még valamit megemlítenem a gyerekekkel kapcsolatban. Ha azt állítjuk, hogy a világ illúzió, akkor abban bizony MINDEN megeshet. Úgy, hogy meg is esik, meg nem is. Mit is gondol egy kisgyerek a mesealakokról? A manókról, tündérekről, óriásokról, törpékről, egyebekről? Miért retteg a hétfejű sárkánytól, gonosz boszorkánytól? Azért, mert azt hiszi, azok ott szaladgálnak körülötte? Egy fenét hiszi azt, hiszen se nem hülye, se nem vak. Azt hiszi elsősorban, hogy mindezek VANNAK? Nem hiszi azt. Azt gondolja viszont, hogy mindezek LEHETNEK. És... nagyon jól gondolja. De még milyen jól. De kanyarodjunk vissza a fősodorhoz.
A tulajdon bizonyos - materiális és/vagy immateriális - javak meghatározott köréhez való kitüntetett viszony. Ez a viszony, amint azt az első részben megállapítottuk, embertársaink körében érvényes. A természet többi részéről e viszony vonatkozásában nem, nem lehet, hanem értelmetlen beszélni. Mindebből több dolog következik. Először is az, hogy azokkal a javakkal kapcsolatban, amelyek e körön kívül esnek, megszűnik a tulajdonosi illetékességem. Ugyanúgy megszűnik, ahogy mindenki más tulajdonosi illetékessége is megszűnik e javak vonatkozásában. Kölcsönösen KORLÁTOZZUK egymást. A KÖRÖN BELÜL - elvben - azt teszek, amit akarok. Kívül már távolról sem. BE VAGYOK ODA ZÁRVA. Ahogy a tulajdonosi "szabadságot" élvező embertársaim is a saját köreikbe.
Mindezekhez a javakhoz - akkor is, ha élőlényekről van szó - ráadásul egy egészen sajátságos viszony fog fűzni. Az a viszony, amit "kitüntetettnek" neveztünk e bekezdés elején. Egy kapcsolat. Van olyan kapcsolat, kedves Olvasó, ami a szabadságon alapul? Itt kezdődnek majd a hülye felvetések, amire még hülye választ sem szeretnék adni.
Vidáman sétálgatok a szentendrei Duna-parton. Nem akarok ártani a légynek sem, nyalom a fagylaltot, dobálom a vízbe a kavicsokat. Közben a kutyám kiszökik a kerítésen, és megeszi a szomszéd nagy baknyulát. Mire hazaérek, óriási ribillió fogad, és még örülhetek, ha megúszom verés nélkül.
Egy téli délutánon főzöm otthon a vacsorámat. Már néhányszor, jó gazda módjára, elkotortam a havat a házam elől, de mit csináljak, az a fránya hó csak esik, esik. Épp hozzákezdenék a tálaláshoz, amikor óriási puffanást hallok kintről. Szegény Józsi bácsinak pedig, akit még csak nem is ismertem azelőtt, fizethetem az életjáradékot ettől kezdve, amíg csak meg nem hal.
Tudja, kedves olvasó, mit biztosít nekem ez a szabadság? Hogy vulgáris legyek, legfeljebb azt a képességet, hogy a saját farkam rossz végén is állhassak.
Akkor hát az a szabadság, hogy a mások által nekem biztosított parányi cellában se tegyem azt, amit szeretnék, mert folyamatosan rettegnem kell, hogy ezt is elveszik tőlem, bedohosodik, összedől, ellepik a bogarak, beköltözik még valaki?
Ha ez, akkor leteszem a fegyvert, és meghajlok az okosabbak előtt.
De ha nem... nemrég volt alkalmam meglátogatni egy edzőtársamat. Ő még a Rózsadombon lakik, rengeteg holmi között. Kedves emlékek, műtárgyak, amelyeket darabonként vadászott össze Bécstől Londonig. (Én is ilyen voltam húsz évvel ezelőtt.) Tudod, mi fog történni ezekkel a halálod után? - kérdeztem tőle. Az örökösöd legelső dolga az lesz, hogy hoz egy nagy konténert a lakásod elé, és... Van, amire már nem is emlékszel, ott fekszik valamelyik szekrény alján. Rossz érzés lenne mindezek ellenére, ha eltűnne belőlük valami? Rossz hát.
És itt van az egész dolog rákfenéje. Úgy hívják: ragaszkodás. Ami még szebbé teszi, az az, hogy magunk sem tudjuk, mihez való ragaszkodás. Egy emlékhez? Az hol van? Hol van a tegnapi nap? Ha ránézek arra a tárgyra, mindig ugyanaz jut róla az eszembe? Mindig egyformán szeretem? Mi ő?
Miért is törte össze Mózes a Sínai-hegyről lejövet azt a szép aranyborjút?
2013. 07. 14.