"Ó, testvéreim, az elsőszülöttet mindig feláldozzák. Mi pedig elsőszülöttek vagyunk. Mindannyian titkos áldozati oltárokon vérzünk, régi bálványok tiszteletére égünk és sülünk. Ami a legjobb részünk, az még fiatal: csiklandja a régi ínyeket. Húsunk gyönge, gyapjúnk csak bárány gyapja - hogyne volnánk hát ingerlő falat a régi bálvány-papoknak! BENNÜNK, MAGUNKBAN lakozik még a régi bálvány-pap, aki a legjobb részünket süti meg lakomájához. Ah, testvéreim, hát hogyne volnának áldozatok az elsőszülöttek! De így akarja alkatunk; s én szeretem azokat, akik nem akarják megőrizni magukat. Minden szeretetem a pusztulóké: mert ők átalmennek."
Friedrich Nietzsche. Csak erről a pár sorról egy könyvet lehetne írni. Én nem osztom Hamvas Béla rajongását, de ez akkor is jó szöveg. - Ó, Nietzsche, te mindent tudtál? - kiált fel Hamvas. Nem, nem tudott mindent. Sok mindent tudott, de az ugyanúgy nem érdekel minket, mint ahogy az sem, hogy egy költő miért írta, amit írt. Szerelmi bánatból, egy fél üveg abszint hatása alatt, egyéb megrázkódtatásból, kábítószertől vagy csak úgy eszébe jutott. Minket nem érdekel, hogy a művész (Nietzsche sokkal inkább művész, mint filozófus) mit akart mondani. Talán ő sem tudta. Minket az érdekel, hogy MI mit szűrünk le belőle. Más nem is érdekelhet. Felejtsék el a magyartanárokat.
"Talán áldozati létre születünk mindannyian, s csupán az teszi ittlétünk minőségét mennyeivé avagy pokolivá, hogy ezt szeretettel fogadjuk, vagy küzdünk ellene?!" - írja egy kedves ismerősöm. Válaszolni akartam neki, hozzászólásban, de aztán mégis itt. Már csak a kérdés fontossága miatt is. Kevesen ismerik fel az alapkérdéseket. Már az is csoda, hogy akad valaki, aki ezzel foglalkozik, és nem azzal, hogy a Germanwings gépét lézerrel lőtték-e le véletlenül, és szegény másodpilótára kenik, vagy a másodpilóta egyszerűen így akart öngyilkos lenni. Nem a Questorral, ami pedig csak EGY PÉLDA, a millió hasonló közül. Nem Mészáros Lőrinc és barátja-patrónusa kazahsztáni turnéjával, ami alatt sok mindent meg lehet beszélni. Régen csak a könyveket és beszédeket írták "négerek", ma már a vagyonnyilatkozatokat is, ráadásul, mint sajátjukat. Vagyis nem írják, mert sajátjuknak feltűnő, hiszen lehet, hogy nem a sajátjuk, de úgy kell tenniük, ezért ez lesz előbb-utóbb nem csak az ő vesztük, hanem még előbb az őket támadó párttársak veszte is. És aztán? Ez a fa ilyen gyümölcsöt tud csak teremni.
Én nem gondolom, hogy áldozati létre születtünk. Megpróbálom egy példával megvilágítani. Az ókori- középkori- kora újkori rabszolgaság (előbbi elsősorban a Római, utóbbi kettő az Oszmán Birodalomban) érdekes dolog volt. Teljesen más, mint az amerikai Délen, beleértve a földrész középső-déli részét is. Ez a rabszolgaság felfogható valamiféle próbának. Akkor is, ha beleszületett valaki, akkor is, ha mondjuk egy háborúban fogságba került. Első esetben eleve nulláról indult, utóbbi esetben lenullázódott. Visszakerült a strarthelyre. Ahonnét az esetek jelentős részében bizonyíthatott. Bebizonyíthatta, hogy érdemes a szabad életre. Még egy gladiátor is bebizonyíthatta. Az oszmánoknál a devsirmével begyűjtött keresztény gyerekek sorsa kicsit másképp alakult, de... Rabszolgák maradtak ugyan később is, de a szultánságot kivéve bármilyen magas tisztségre felemelkedhettek. Úgy élhettek, ahogy még a szabad szpáhik sem. A "rabszolga" egy oszmán-török szemében teljesen mást jelentett, mint egy alabamai vagy texasi ültetvényes szemében. "A világ padisahja és ISTEN RABSZOLGÁJA vagyok", mondta magáról I. (Nagy, Törvényhozó) Szulejmán, minden oszmán szultánok legnagyobbika. A devsirmével begyűjtött gyerekek az ő rabszolgái voltak, azaz...ISTEN RABSZOLGÁI, AHOGY Ő MAGA IS. Az Oszmán Birodalomban minden föld a szultáné volt (a szpáhik is csak élvezhették a javait), tehát minden föld Istené volt. Amint az megfelel a valóságnak. (Ha nem tetszik az "Isten" szó, be lehet helyettesíteni "természet"-tel.)
Nos, az a pozíció, amibe születtünk, a starthely. (A képként is felfogható) Isten próbára akarja tenni SAJÁT MAGÁT, általunk. Voltaképpen SAJÁT MAGUNK tesszük próbára saját magunkat. A bölcsőben rabszolgák vagyunk. Később is rabszolgák leszünk, de rajtunk áll, hogy meddig. Rajtunk áll, hogy azok maradunk-e. Áldozatok vagyunk, hiszen a rabszolga áldozat, beszélő eszköz, nem különb egy igásállatnál, sőt - a régi dél-amerikai indiánok szemével - egy olyan áldozatnál, amilyet például a régi zsidók mutattak be, egyes részeit el is fogyasztva. Még az elsőszülöttség is megáll, amiről Nietzsche írt. Gondoljon az Olvasó Ábrahám és Izsák történetére, vagy ismét az oszmánokra: a devsirme, begyűjtés az elsőszülötteket érintette, legyen szó baromról vagy emberről. (Az ókori zsidók templomi állatadója szintén az elsőszülötteket érintette.)
És akkor már csak az a kérdés, hogy KI ÁLDOZ FEL MINKET? Ha MÁS, akkor...akkor tényleg azok vagyunk, amire az indiai a "pasu" kifejezést használja. A "pasu" az áldozati állat emberi analógja. Az az ember, aki az áldozati állat életét éli. Én is, kedves Olvasó, én is. Ne aggódjon, nincs egyedül. De én legalább megpróbálok kitörni belőle, például azzal, hogy hatodik éve naponta négy-hat órát töltök azzal (most éppen éjjel három van), hogy mások helyett - fizetség nélkül - megpróbálok megfogalmazni olyan dolgokat, melyeket a valósághoz közelíteni akaró élethez meg kell fogalmazni. Hátha legalább ők is megpróbálják. Ezt a pozíciót nem lehet "szeretettel" fogadni. Vagyis lehet, de nietzschei értelemben. Beavatási értelemben. Úgy, hogy az ember azzal, hogy meghaladja, meg is tagadja. Meghal, mint rabszolga, és megszületik, mint úr. Meghal, mint játék, és megszületik, mint játékos. Minden beavatás lényege, beleértve a kereszténységet is. "Testvéreim Krisztusban." Másképp fogalmazva: "Testvéreim Istenben." Én és Isten EGYEK VAGYUNK, prédikálta már a 14. században a domonkos Eckhart mester, Kölnben, rendje templomában.
Kétféleképp áldozhatom fel magamat: úgy, hogy belenyugszom az áldozati állat szerepébe, és úgy, hogy nem nyugszom bele. Hagyom magam feláldozni, vagy feláldozom magam. Vagy elszenvedem az áldozást, mint áldozat, vagy feláldozom magam, mint áldozatot. "Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt." János 12,25. Felejtse el, kedves Olvasó "a maga életé"-t. Illetve ne felejtse el, csak tegyen hozzá egy szócskát. Aki szereti EZT a maga életét, elveszti AZT; és aki gyűlöli EZT a maga életét, örök életre tartja meg AZT.
A "hogyan"-t már pedzegettem. Másokért. Valamiképpen másokért. De az áldozati állat nem ezt teszi? Nem. Nem ezt teszi. EZ TÖRTÉNIK VELE. Velünk ne TÖRTÉNJÉK. Küzdjön ellene, kedves Olvasó. Adja oda magát, de CSAK AKKOR, HA ODA AKARJA ADNI. Ha már ODA TUDJA adni. Ne FOGADJA szeretettel, hanem ADJA szeretettel. És ÍGY igaz lesz. Ez fogja életünket pokolivá vagy mennyeivé tenni.
Pató Selamnak
2015. 03. 31.