Már reggel tudni lehetett, hogy lóg valami a levegőben. Előző este bejelentették, hogy a miniszterelnök megbetegedett. Délután indult volna haza Ázsiából, amikor hirtelen rosszul lett. Perforáló vakbél, sürgősen műteni kellett. Épp most, sóhajtott fel a belügyminiszter. Ott legalább meleg van, de itt... Itt is meleg lesz, vihogott fel az államtitkár. De még milyen meleg.
Még a nyáron történt, hogy valaki elszámolta magát. Túlzottan bízott a rutinban. Volt már ilyen, és lesz ilyen még. Gyönyörű idő van. Minek ilyen korán betárolni. Augusztusra az ország egyetlen gázszállítója válságba került. Apró politikai konfliktusnak indult szomszédjával, a tranzitországgal. Aztán valamelyik barom a tüntetők közé lövetett, mire befagyasztották a külföldön elhelyezett összes bankbetéteket. Az addig halálbiztosnak tűnő anyagi helyzetben levő energetikai mamutvállalat a csőd szélére került. És mi állatok, gondolta a belügyminiszter, azt hittük, hogy elrendeződik pár hét alatt. Nem is kerestünk alternatív szállítót. Sőt még egy rokonszenvező nyilatkozatot is kiadtunk. Most meg nyakunkon a tél, nincs gáz, és senki nem akar nekünk eladni. Hiába vette magára a kormányszóvivő az egészet, nem ingyen, persze, eső után fakereszt. Ráadásul itt van helyette ez a pöcs, aki még beszélni sem tud. Istenem, milyen puncija volt, milyen puncija!
Éjszaka volt egy kisebb zavargás a belvárosban. Néhány huligán, mondta a központi hírügynökség. Tulajdonképpen nem csináltak semmit. Amikor mi voltunk ellenzékben, nézett a belügyminiszter a rendőrfőkapitányra, mi nem szarakodtunk ennyit. Ezek impotens értelmiségiek. Túl sokat érzelegnek. De az ördög nem alszik. Hátha nekik is eszükbe jut, ami annak idején nekünk. Statuáljon példát. Ha a főnök hazajön, és nem lesz rend, én mehetek vissza handlénak, maga meg legjobb esetben egy íróasztal mögé.
A tüntetést szétverték. Nem is lett volna semmi baj, ha az egyik rohamrendőr nem üt véletlenül nagyobbat. De nagyobbat ütött. Rossz napja volt. Összeveszett a feleségével, a fiáról meg kiderült, hogy évek óta narkózik. És neki itt kellett dekkolni, ahelyett, hogy rendbe hozná a dolgokat otthon. Mit szimulál, ordította a földön fekvő tüntetőnek, de az meg se mozdult. Hogy mozdult volna, amikor percek óta halott volt.
Picsába, Feri, nézett a belügyminiszter a verítékező főkapitányra. Vagy én, vagy te. Ezt csak a nagyfőnök tudná elmosni, de ő hetekre ki van vonva a forgalomból. És mivel én vagyok a te főnököd, és nem fordítva...majd azt mondjuk, hogy már rég be akartad adni a lemondásodat. Ha nincs ez a kurva hideg, amikor mindenki egyszerre kezd fázni. Pedig még csak október van. Ha az a disznó nem zabál annyit minden fogadáson. Egyszer szét fog durranni, de azt mi már nem érjük meg. Én se, nyugtasd magad. Ez nekem most csak hosszabbítás, ki tudja, meddig. Örülj, hogy megszabadulsz. Végre akkor mehetsz horgászni, amikor csak akarsz. A májadra azért vigyázz.
Azt gondoltam, nézett ki a belügyminiszter a téren gyülekező tömegre, hogy elég lesz, ha mindenkiről felírok mindent. Az összes pénzmosást, olajszőkítést, shortolást, kamupályázatot. Rólam is írtak, naná, hogy írtak, de hol lehet az az enyémhez képest? Ahhoz az irdatlan mennyiségű ellopott pénzhez képest, amiről én tudok, Brunei szultánja csóró hajléktalan. Abból még a járdát is fűthetnénk harminc éven keresztül. Azt hittem, bármi lesz, úgyis a főnök viszi el a balhét. Hogy én milyen hülye voltam. Én fogom elvinni. Ő legfeljebb ott marad, ahol van. Aztán amikor meghalt, különgéppel hazahozzák, és nagy csinnadrattával eltemetik. Addigra megbuknak azok is, akik a székébe ülnek. Miért ne buknának meg. Kiéhezett ember ritkán mértékletes. És ezek nem tudnak nem marakodni. A főnök nemzeti hős lesz, én meg egy szám a rabtemetőben.
Délig nem volt semmi baj. A szokásos zászlólengetés, pfújjolás. Dénes - így hívták a miniszterelnököt -, takarodj. Tiszta választásokat. El a kezekkel Piroskától. A vén kurva, mondta az államtitkár. Nem is akartuk kikezdeni, csak tudtára adtuk, hogy nem a nyúl viszi a vadászpuskát. Már az ügyészség elmeszelte a vádakat. Most meg ahelyett, hogy hálás lenne, esélyegyenlőségről és demokráciáról papol. Pont ő, aki százmillió alatt egyetlen férfinak se tette szét a lábát, és a fiát Oxfordba járatja iskolába.
Délben az egyik tüntető, egy kalandéhes suhanc, megbotlott. Csak közelebb akart furakodni egy jó seggű lányhoz, de a rendőrök nem engedték. Megpróbálta kikerülni őket, de a reggel óta megivott hét sör megtette a hatását, és elvágódott. Semmi baja nem történt, csak felhorzsolta az állát, de amikor vissza akart menni a barátaihoz, egy másik tüntető - már maga se volt színjózan, és unta is, hogy nem történik semmi - meglátta. Vér, ordította. Ölik az embereket.
Kitört a pánik. A gyávábbak menekülni kezdtek. A bátrabbak beszóltak a rendőröknek, aztán ők is futásnak eredtek. Nem üldözte őket senki. Az új főkapitány szigorú parancsba adta, hogy még támadás esetén sem szabad a védekezésen túl erőszakot alkalmazni. A legrészegebb tüntetők betörtek egy kirakatot. Amikor erre se mozdult egyetlen rendőr sem, magukhoz vettek ezt-azt. Aztán mind több üzlet járt ugyanígy. Addigra a többi tüntető is észrevette, hogy nem üldözik őket. Lassan elkezdtek visszaszivárogni a térre. Egyre közelebb mentek a rendőrökhöz. Már arc archoz ért. Nyugalom, mondták hátul a parancsnokok. Nyugalom. A rendőrök lassan hátrálni kezdtek. A tömeg utánuk. Ezek meg fognak minket lincselni, nézett az ablak mögött egymásra a belügyminiszter és az államtitkár. A belügyminiszter elővette a telefonját. Lövessen a fejük fölé, mondta idegesen a készülékbe, és bontotta a vonalat.
Húsz év múlva a miniszterelnök - még mindig Dénes - meghalt. Piroska már rég, élete utolsó időszakát az Antillákon töltötte. A miniszterelnököt katonai pompával temették el, a beszédet - gyönyörű, verőfényes nyári nap volt - az ősz belügyminiszter mondta. Piroska fia, László, aki addig egy vidéki egyetemen tanított, az első sorból figyelte. Károly bátyám, gratulált neki a temetés után, nagyszerű szónoklat volt. Egy szavamat se higgye el, amit mondani fogok róla. Kiemelt nyugdíjat kap majd. És senki nem fogja háborgatni.
A belügyminiszter, úgy is, mint ideiglenes kormányfő, bólogatott. Nyíltság, mondta első rádióbeszédében. Konszenzus. Megértés. Barátság. Szeretet. Itt az ideje a nemzeti megbékélésnek.
Őszre kiírták a választásokat. Piroska pártja nagy fölénnyel nyert. Mindenki fellélegzett, és László lett a miniszterelnök. Dénest kiásták, és jeltelen sírba temették, helyére Piroska hamvai kerültek. A belügyminisztert szép csendben elfelejtették. Az ország legmagasabb nyugdíját kapta, százegy éves korában, ágyban érte a halál, miközben két hosszúcombú prostituált melegítette két oldalról.
Az őszi napból, amikor Dénes vakbélműtét után lábadozott egy ázsiai kórházban, nemzeti ünnepnap lett. Fellobogózták a házakat, hidakat, az iskolákban, munkahelyeken megemlékezéseket rendeztek előtte. A szónokok Lászlót méltatták, aki kezében zászlóval, az első sorban küzdött a brutális túlerő ellen. Megemlékeztek a sok száz halottról, az önkény tobzódásáról, a pribékek által szétvert üzletekről. Géza, a fiatalember, aki közben májcirrhosisban elhunyt, szobrot kapott a nemzeti Pantheonban. Utcákat és tereket neveztek el róla, nem a legnagyobbakat, mert azokat Piroskáról, de az utánuk következő legnagyobbakat. Az Írószövetség pályázatot írt ki egy ifjúsági regényre, életét példaként állítva a jövő nemzedéke elé.
Mindenki boldog volt, és mindenki elégedett.
2014. 10. 23.