A Vatikán lakosságának létszáma körülbelül kilencszáz fő, ebből ötszázan állampolgárok. És e pillanatokban zajlik a pápai audiencia a Szent Péter téren. (Ezt onnét tudom, hogy egy ismerősöm épp ott van és hallgatja.) A Vatikán mai jogi státusát Mussolininek köszönheti: az 1929-es lateráni szerződésben deklarálták, hogy nem Olaszország része, hanem önálló állam a mindenkori pápa főhatósága alatt. Talán ez volt a Duce egyetlen, nem belpolitikával kapcsolatos ténykedése, amit sikernek könyvelhetett el. Nade a Duce ateista volt. Már a marxizmussal, sőt az anarchizmussal kacérkodó szocialista korában az volt, és később se lett más. Pártjának vezérségét épp éles antiklerikális retorikájával szerezte meg. Majd irányt váltott, nem utoljára a történelemben, jól felfogott saját érdekből. De önmagát, ha hívő katolikusnak is vallotta, nem volt képes meghazudtolni. A legtöbb, ami tellett tőle, később is ez a két mondat volt: "Imádkozni. Ha nem is segít, biztosan nem is árt." Jakab-Zalánffy Eszter idézi egy 1932-ben adott interjúját: "Hadd magyarázzam el, hogyan jutottam idáig. Fiatal koromban egyáltalán nem hittem. Hiába imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg az anyámat, mégis meghalt. Ezen kívül mindenféle miszticizmus idegen számomra (...), de nem zárom ki teljességgel, hogy egyszer, évmilliók leforgása alatt, történhetett egy természetfölötti jelenés, és hogy ez isteni természetű volt." Majd vallási környezetben szerzett tapasztalataira emlékezve, hozzátette: "Az utóbbi időben újra feléledt bennem a hit, amely a világmindenségre is isteni erővel hathat." A riporter, akit megleptek a Duce váratlan szavai, ezt kérdezte: "Keresztény hit?". "Istenhit", ismételte meg, szinte türelmetlenül, és hozzátette: "Az emberek sokféleképpen imádkozhatnak Istenhez. Teljes mértékben meg kell hagyni mindenkinek a maga módján." Hatalomra kerülése után, hit ide, hit oda, Mussolini a katolikus vallást rendszere egyik alappillérévé tette. Végülis ugyanazt csinálta, amit a kezdeti időkben a keresztények a Mithras-kultusszal, vagy a gyarmati idők kezdetén például Mexikóban. Mexikóban elég sokat ünnepelnek. Katolikus ország, tehát katolikus ünnepeket. Csakhogy igen gyakran olyan szenteket, akikről még az effélében járatosak se nagyon hallottak, noha kétségkívül szentté avatták őket. Az emléknapjuk viszont véletlenül vagy a Tollaskígyó, vagy valamelyik más régi azték vallásos rituálé idejére esik. Mohamed ugyanezt tette a régi arab vallással: elemeit beépítette a sajátjába, akkor is, ha azoknak vajmi kevés köze volt hozzá (ilyen a Kába-kő tisztelete, vagy a Sátán oszlopainak megdobálása, sőt ilyen a Ramadán is - a Próféta véletlenül ennek megtartásakor kapta az első szúrát, a Vérrögöt, Hira-hegybéli magányos elmélkedései közepette).
Mohamed azonban hitt, Mussolinivel és követőjével, a mai magyar állam élén álló minoritával (kistestvérrel) ellentétben. Számukra az egyházhoz közeledés a pragmatikus gondolkodás eredménye volt, nem a spiritualizmusé. Első lépcsőben a hívek sokaságának, második lépcsőben egy igen hatásos propagandaeszköz megszerzése vezérelte, háttérben a katolikus egyház (megmaradt) tekintélyének az átruházásával. Persze ez nem volt és ma sincs ingyen.
XXII. János pápa a pápák avignoni fogsága idején, a tizennegyedik század elején élt (1334. december 4-én, vasárnap reggel halt meg, kilencvenéves korában). Eredeti neve Jacques Duéze volt. Pápa úgy lett, hogy elődje, V. Kelemen halála után a bíborosok két évig nem tudtak az utódlásról dönteni. Végül Duéze, aki akkor már hetvenkét éves volt, elhíresztelte, hogy súlyos beteg. Egy haldokló pápa kiváló időhúzó taktikának tűnt: meg is választották. Tizennyolc esztendőt uralkodott ezután. XXII. János illesztette a pápai triarára a harmadik koronát, s lett ezáltal a triara egyszerre a spirituális, a VILÁGI és az egyházi hatalom jelképe. János idejében furcsa feszületek tűntek fel Avignonban. Krisztusnak csak a fél keze volt a keresztfához szögezve: a másik keze az övére akasztott ERSZÉNYEN nyugodott. A feszületek nemhogy a pápa ellenére, hanem épp az ő megrendelésére készültek. Nem volt ez gúny, hanem a HIVATALOS egyházpolitika.
Az Úr igen jó néven veszi az adakozást. Nemcsak a katolikusoknál, az összes felekezetnél. "Adakozzunk, kedves testvéreim," - mondják a református istentisztelet végén - "mert a jókedvű adakozót szereti, megáldja - áldja is meg - a felséges Isten!"
Ezért hasznos az egyházi zsargon. OTT ezt adakozásnak hívják, bárki is adja, bármiért.
2012.10.17.