Tegnap este hat óra. Nyolcadik kerület. Egy fiatalember feküdt a járdán, harminc körül lehetett. Rendes ruha, simára borotvált arc, rövid haj. Csak összefüggéstelenül tudott beszélni. Amikor odaértem, már egy karton volt alá csúsztatva, ő maga úgynevezett stabil oldalfekvésben. Hárman guggoltak körülötte, két férfi és egy nő. A két férfi olyan, akivel polgárember nem szívesen találkozik sötétedés után. Egyikük a fekvőhöz beszélt, másikuk megtartotta azoldalán. "Segíthetek valamit?" - kérdeztem. "Már hívtuk a mentőket" - mondta a nő. "Egyszer csak összeesett. Szerintem részeg. Valami szerelmi bánatról motyogott." "Részegnek is lehet szívinfarktusa" - mondtam. "Maga ritkaság" - mondta a nő. "Nem ilyenek szoktak lenni az emberek. Tegnap a sarki DM-ben agyvérzést kapott valaki. Kikerülték. Ott fetrengett a földön, és csak vásároltak tovább." "Maguk is itt vannak." "Igen" - nézett fel a sötétebb férfi. "Mi itt vagyunk."
"Boldog Karácsonyt" - mondtam, mielőtt elmentem volna. Még láttam, hogy a mentő szirénázva átkanyarodik a túloldalról.
2014. 12. 23.
----------------
Irgalmas szamaritánusok 2.
Eszem ágában sincs megható karácsonyi történetekkel traktálni az Olvasót. Legyen szép ünnepe, majd erről külön írok pár szót, de én biztosan nem fogok beállni a sorba. Vannak ott elegen nélkülem is. Tehát amit leírok, tekintsék véletlennek, hogy pont mára esik. Meg amúgy is véletlen. Vagy szinkronicitás. Ezek az emberek nem csak Karácsonykor olyanok, mint amilyeneknek én láttam őket. Alapból, mondhatni.
Kellett ehhez tegnap a kilences busz. Kedd a tanítási napom, amikor egy pszichiátriai betegeknek létrehozott klubba járok, hivatalosan beszélgetni, nem hivatalosan tanítani. Ingyen, még mielőtt valaki megkérdezné. A klub a Bogdáni útnál van, oda pedig a kilences szokott elvinni. Ez a jó abban, ha az ember nem autóval közlekedik a városban. Megtehetném most is, de akkor megfosztanám magam e város lényegétől. És még az sem elég, ha nem autóval közlekedünk. Az átlag gyalogos és az átlag vaddisznó nem sokban különbözik. Például abban sem, hogy nem emeli fel a fejét. Ezért lehet utóbbiakat egy nem túl magas magaslesről lelövöldözni, ha a vadász nincs szélirányban. Nézzen néha felfelé, kedves Olvasó. Egy egészen új várost fog felfedezni.
Ilyen források a közlekedési eszközök is. "Polgárháború lesz?" - latolgatták a villamoson nemrég fiatalok. Már az, hogy ilyesmi szóba jöhet, mond valamit. Nem azt, hogy tényleg lesz, hanem azt, hogy a nagyközönség ilyeneken gondolkodik.
A kilences szokás szerint zsúfolva volt. Egyik kezemben telefon, mert épp hívtak, másikban az ajándéknak szánt nagy Merci csokisdoboz. Ha hasonlóra vágynak, olcsón, javaslom a Margit-híd és a Vígszínház közötti, a híd felé fordulva jobb oldalon levő kínai boltot.
Tehát egyik kezemben telefon, másikban a csoki, amikor a busz kurva nagyot fékezett, akkorát, hogy nekiestem a mögöttem állónak. "Ez ma már a harmadik" - mondta egy babakocsis fiatalember. "Ha a gyerek megüti magát, előremegyek." Kifejezetten nekem mondta, és ha már mondta, beszélgetni kezdtünk. Ő is az úgynevezett egyszerű emberek közé tartozott. A mögötte ülő felesége is (ő a babakocsiknak kialakított helyen állt). Csak meg kellett szólalniuk. Ugyanakkor a szemük, különösen a feleségé, csodálatosan tiszta volt. Átható kék, folt nélküli. Óbudán laknak, mondta az ember. Három gyereket nevelnek, ebből kettő az övé, egy két és fél éves kislány és a kocsiban fekvő, két hónapos kisfiú. A következő három napot végigdolgozza, mondta még. "A Krisnások Blaha Lujza téri ételosztásán. Reggel hattól addig, ameddig az utolsó adag el nem fogy. Ez most nagyjából ezerhétszáz főre van kalkulálva. Tart, ameddig tart. Bár jó volna, ha négyre befejeződne. Onnantól már csak éjszakai buszok mennek." "És a következő két nap?" "Akkor is. Fel kellett iratkozni segítőnek." "Mennyit kapsz érte?" "Semennyit. Ez az én karácsonyi ajándékom. Már ötödik éve." "Akkor te nem sokat leszel a családdal." "Esténként. Majd máskor bepótolom. A feleségem ki szokott jönni, ha nagyon hideg van, és hoz teát. Meg én is kapok egy adag ételt, mint bárki más, aki beáll a sorba." "Nagyon lepusztult emberek járnak oda?" "Nem mindig. Időnként beállnak mások is. Állt már ott diplomatatáskás, öltönyös-nyakkendős úr is."
Akinek nincs semmije, annyit is ér. Ezek az emberek rettentően gazdagok. Tehát rettentően sokat érnek. Megannyi Krőzus.
Míg ellenben -
2014. 12. 24.