A másik lehetőség
Latinul: az alternatíva. Mivel ma az angol szavaknak a magyar nyelvbe való – legtöbbször teljesen értelmetlen és indokolatlan – belekeverése a divatos, lehetne choice vagy option, azaz opció is.
Az alcímben szereplő „másik” szó nem egészen pontos. Amiről beszélni fogunk, nem a másik, hanem az egyetlen lehetőség. Az egyetlen lehetőség, ha meg akarjuk cáfolni Bokros Lajost, aki az elmúlt húsz évről azt mondta, hogy „a tapasztalatok nem halmozódnak”. De előtte még szükségesnek látszik egy kis összefoglalás.
Magyarország királyság utáni története a politikai pártok uralmának a története. Nem a nép uralmáé, hanem a népre hivatkozó olyan emberek csoportjainak uralmáé, akik a mögöttük álló (fegyveres vagy tőkés) támogatók és az általuk kidolgozott választási rendszer nélkül a hatalom közelébe sem kerülhetnének. Több milliós tömeg nem tud uralkodni, ezért az újkori „demokrácia” megalkotói kitaláltak egy meghatalmazottat: ő a képviselő, az egész rendszert pedig elnevezték képviseleti demokráciának. Képviselő – elvben – kis megszorításokkal bárki lehet. Sem okosság, sem tudás, sem tehetség, sem erényesség, sem szorgalom nem kell feltétlenül hozzá, egyedül lojalitás. Lojalitás, vagyis egyfajta hűség - nem a néphez, hanem azokhoz a hozzá hasonló emberekhez, akik jelölték. Ezek az emberek, akik nagy többségükben szintén nem rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek a hatalom megszerzésére és gyakorlására alkalmassá tehetnék őket, erre szövetkeztek: ez a szövetség a politikai párt. A parlamenti demokráciákban a hatalomért folyó harc a politikai pártok harca. Egyetlen demokráciára hivatkozó választási rendszer sem – a magyar sem – engedi meg ugyanakkor a teljes és/vagy közvetlen elutasítást: valamelyik küzdő fél mindenképpen nyerni fog, azt a választót pedig, aki távol marad, közömbösnek vélelmezik. Parlamenti demokráciában a választási rendszer nem a választást, hanem az indulók esélyegyenlőségét szolgálja.
A párt ruhája az eszme, fegyvere a propaganda, táplálékai az adományok. Az eszme – talán valamikor – fontos volt. Talán a párt megalakulásakor is fontos volt. A gyakorlat – mindegyik gyakorlat – azonban mindig háttérbe szorítja, éspedig három okból. Az első ok, hogy nem lehetséges olyan elképzelés, amely maradéktalanul képes lefedni a világ működését. Minden elképzelés, a természettudománytól a társadalomtudományig feltevés, modell. Végtelen számú orosz baba sorakozik egymáson: a „valójában”-t mindig felülírja valami.
A második ok az, hogy az egyén és a tömeg minőségileg teljesen más. Az egyén – a teoretikus, az eszme kitalálója – tisztában van saját elméletével. A párttagok és szimpatizánsok tömege számára azonban ez az ő elmélete, amelyből azt mazsolázzák ki, ami számukra szimpatikus. A „kommunisták” túlnyomó többsége nemhogy „A tőké”-t, de még a néhány oldalas „Kommunista kiáltvány”-t sem olvasta végig, és ugyanígy voltak a nemzetiszocialisták is a „Mein Kampf”-al vagy az olasz fasiszták „A fasizmus doktrínájá”-val. Valamit persze gondoltak - nem az eszméről, hanem arról, amit az eszméről az aktivisták mondtak -, és ahogy nőtt a párt, úgy takarta el mind jobban ez a kollektív gondolat az egykori gondolatot.
A harmadik és legfontosabb ok, hogy az alkalmatlanok szövetségére Jézus mondásának a megfordítottja igaz: az ember csak kenyérrel él. A párt létének és sikerének egyetlen záloga a támogatók adománya. A támogatók szemében az eszme ugyanolyan propagandaeszköz, mint a zene, tömegrendezvények vagy egy jótékonysági akció. Ha már eleve nem volt az, a párt számára is propagandaeszközzé válik: az idő előrehaladtával már a „ruha” sem pontos kifejezés rá. Sokkal pontosabb a kosztüm.
Az országgyűlési képviselő a néptől eredezteti mandátumát, de nem a népet, hanem pártját, ezen keresztül pedig a pártja mögött állókat képviseli. A választás, amellyel kijelölik és amely parlamenti helyhez juttatja, valójában ellenválasztás: a legkevésbé megfelelő kiválasztása.
Akkor hát mi az alternatíva?
Az alternatíva egy olyan társadalmi rendszer, amelyben nem politikai párt vagy politikai pártok koalíciója gyakorolja a főhatalmat.
Politikai pártok ebben a rendszerben is vannak. Két fontos dolog azonban nincs. Nincs állami támogatásuk és közvetlen politikai hatalmat nem gyakorolhatnak. A címben említett búcsú ezért a mai politikai párttól való búcsú, búcsú a kormányzó és kormányra törekvő párttól. Ez a politikai érdekképviseletek opciója: a párt oda kerül, ahova való, a szakmák érdekképviseletei, vagyis a szakszervezetek mellé.
Ha a mostani állapotok konzerválódnak, arról a végpontról, amelyhez 2010-ben érkezett a rendszer, csak visszafelé lehet elmozdulni. Kezdődik minden elölről, mert nem a szándékkal van elsődlegesen a baj, hanem a szándékot mindig fölülíró társadalmi környezettel. Ez a kiválasztás azokkal a sarokpontokkal, melyeket az előzőekben vázoltunk, csak a kisiklást teszi lehetővé. Ma átküldtek nekem egy Népszabadságban megjelent cikket. Egy mondatot emelek ki belőle: „Ez azért fontos, mert a baloldalinak mondott emberek meg pláne újságírók sehogyan sem értik, hogyan van az, hogy ami másfél-két évvel ezelőtt még lopás, közvagyon-herdálás, hazaárulás volt, tehát felháborító és elítélendő, az ma nem az, illetve csakis a baloldaliakra az, holott az újak is ugyanazt csinálják.” Ugyanazt csinálják, ismétlem meg a szerzővel nagy egyetértésben. És a baloldaliak is ismét ugyanazt fogják csinálni, ha egyszer visszatérnek.
Ma Egyiptom forrong. „Mi ellen tiltakoznak?” – kérdezte a riporter az egyik demonstrálótól. „A korrupció ellen” – hangzott a válasz. Mintha bizony Egyiptom nem lett volna korrupt a török uralom, Faruk király, Nasszer, Szadat alatt, és mintha bizony a következő diktátor bármit is tudna vagy akarna majd változtatni bármin is hangzatos beszédek elmondásán kívül.
Minden testület (sőt maga az állam is) potenciális bűnszövetkezet. Ha csak egyetlen tagja korrupt, saját érdekében mindent el fog követni, hogy a többiek is azzá váljanak. Sem a tömeg, sem egy testület nem bölcs, ha ezt nem hisszük, gondoljunk arra, mit válaszoltak volna a németek egy nappal a második világháború kitörése előtt arra a kérdésre, hogy Hitler békeszerető, bölcs vezető-e, aki felvirágoztatja Németországot, vagy gondoljunk a nyilvánvalóan kettős gyilkosságot elkövető O.J.Simpson fölmentésére. A tömeg, hangsúlyozzuk még egyszer, teljesen más minőség, mint az egyén. Nem egyénekből áll, csak azokra bontható le. A tömeg az ember alsó határértéke: e tekintetben pedig teljesen mindegy, hogy egyetemi docensek vagy vasesztergályosok alkotják. Bűncselekmények elkövetésén és rossz döntéseken kívül a testületiség még egyetlen dologra alkalmas: a felelősség eltusolására. Ahol háromszáznyolcvanhat vagy százkilencvennyolc ember testületileg, titkos szavazással hoz katasztrofális törvényeket, ott senkin nem lehet semmit számon kérni.
Az államirányítást – amennyire csak lehetséges – tanácsadókra támaszkodó egyszemélyi felelős döntéshozók egymásra épülő rendszerére - horizontális helyett vertikális kollektivizmusra - kell redukálni.
Ez azonban még távolról sem elég a boldogsághoz, tudniillik az ember esendő. Hogy esendősége a lehetőségek szerinti minimumra csökkenjen, három dologra van szükség: a visszaélésekkel szembeni motivációra (érdekeltségre), ellenőrzésre és felülbírálhatóságra. Másképpen fogalmazva: az alá tartozó terület sikeréhez fűződő anyagi érdekre, vállalt és állandó nemzetbiztonsági ellenőrzésre, és olyan tisztségviselőre, aki az ő sikerességében érdekelt, felülbírálhatja és elmozdíthatja. A cél és a kulcs nem az ellenőrzés és a szankcionálás, hanem a jól belátott saját érdeknek a közérdekkel való egyeztetése. Azt a képmutató és csalásra ösztönző rendszert, amely a mai államigazgatás sajátja, a legális lehetőségek rendszerévé kell változtatni, korlátlan felső kereseti határral.
Az állam élén egy főtisztviselő, alatta a miniszterelnök áll. Sem a főtisztviselőnek, sem a miniszterelnöknek nem lehet sem párt- sem gazdasági elkötelezettsége. A főtisztviselővel szemben egy, csak az ő tevékenységét megítélő, kizárólag leváltási jogkörrel rendelkező, vele egyenlő díjazásban részesülő, tőle mindenben független kormánybíró áll.
A választás kétfázisú és csak a főtisztviselőre illetve az őt megítélő kormánybíróra vonatkozik. Az első fázis a meghatározott szempontok szerinti jelöltkiválasztás, ezt követi a társadalmi vita és közvélemény-kutatásokkal a legesélyesebb kiválasztása, majd a második fázis: szavazás az elfogadásról, az egyetlen dologról, amit a tömeg képes eldönteni. A szavazólapon a jelölt neve mellett viszont „igen” és „nem” is szerepel. Ebben a szisztémában nem feltételezhető, hogy a távolmaradó nem érdektelenségből maradt távol, hiszen mindenkinek lehetősége van az ellenvéleménye kinyilvánítására. Több fordulóra sincs ezért szükség, és a legalitáshoz az egyszerű többség is elegendő.
Ennek a rendszernek is alapja az Alkotmány. Az Alkotmány azonban az állam élén álló, főhatalmú tisztségviselő és a kormánybíró megválasztása mellett a harmadik, amit kizárólag „igen”-„nem” lehetőségeket felkínáló népszavazással lehet legalizálni.
A kormányzás két további ellensúlya (a kormánybíró mellett) az Alkotmánybíróság és a független bírói testület, kontrollja a független média. Minimális – személyiségi jogokat (nem téve különbséget közszereplők és magánemberek között), fiatalkorúakat, jó erkölcsöt illetően – szabályozásra itt is szükség van, de két dologban lényeges a különbség az Orbán-kormány médiatörvénye és e között: itt a legfőbb irányelv a tényszerűség, a végső döntéshozó pedig minden esetben a bíróság, amely viszont az újságírót, különösen súlyos esetekben hosszabb időre vagy örökre eltilthatja hivatása gyakorlásától.
Az állam elsődleges feladata a létét indokló három védelmi funkció ellátása: védelem a nélkülözések, betegségek és saját embertársaink (külső ellenség, bűnözők) ellen. Minimálisan annyi és olyan tulajdonnal kell rendelkeznie, amellyel ezt a három funkciót el képes látni. Az a közigazgatás viszont, amelyre ez a koncepció épül, nem államközpontú. Összhangban az ország adottságaival átlátható, a lehető legkisebb méretű autonóm közigazgatási egységekből áll, amelyek felett az állam elsősorban koordináló, mint diktatórikus szerepet tölt be.
Nincs egyetlen olyan mai terület sem, amihez ne kellene hozzányúlni. Nincs egy olyan terület sem, ahol ne kellene mindent átszervezni, megyerendszertől a közlekedésig, hadseregtől a rendvédelmi szervekig, mezőgazdaságtól a pénzpolitikáig, külügyektől a szociális politikáig.
Ahhoz viszont, hogy valakiben meglegyen az ezekhez szükséges erő és elhatározás, mindenekelőtt nem pártfejjel kell gondolkodni.
Legcélszerűbb a sajátunkéval. Mindenkit – nézetekre való tekintet nélkül – szívesen látunk egy beszélgetésre.
2011.02.01.
Búcsú a pártoktól 2.
Az Országgyűlés
A nyolcvanas évek végén Karácsonykor a Múzeum-kertben felállítottak egy fenyőfát. „Mindenki karácsonyfájának” nevezték, a környéken lakók pedig aláhordták azokat a tárgyakat – többnyire ruhákat -, amelyeket rászoruló embertársaik megsegítésére szántak. Az első látogatók azonban nem a szegények voltak, hanem üzletemberek, vagyis használtruha-kereskedők. Rászoruló a fa környékére sem mehetett mindaddig, ameddig ők nem végeztek, amit pedig meghagytak, abban nem sok használható maradt.
Most az egész ország a karácsonyfa, az ajándékok a bevételek, a rászorulók a lakosság rászorulói, az üzletemberek pedig…a vállalkozásként működő politikai pártok, mecénási hátterükkel. A bécsi hajléktalanszállók magyar hajléktalanokkal vannak tele, vérturistáknak csúfolt, pár euróért évi nem ritkán ötvenszeres (!) véradókkal zsúfolt autóbuszok közlekednek az osztrák és magyar főváros között, de adnának csontvelőt, vesét, tüdőt, májat is, adnának bármit, amijük maradt, amit lehet, és amit megvesznek. A legvidámabb kommunista barakkból a legszomorúbb kapitalista barakká váltunk: Európa páriáivá.
Ha a „búcsú a pártoktól” helyett más címet akarnánk választani, ezt is választhatnánk: búcsú az elidegenedéstől. Búcsú az élettől, érzelmektől, embertársainktól, kötelességtől, felelősségtől, valóságtól való elidegenedéstől. Búcsú attól a szemlélettől, amelyben nincsenek személyek, sem sorsok, csak statisztikák és adatok vannak. Búcsú a szemfényvesztés kismestereitől és a tavaly hatalomra segített nagymestertől is.
Az első részben az állam testületi helyett személyes szemléletű irányításával foglalkoztunk, azt a teret, amelyben az élet ténylegesen lejátszódik, mint a közigazgatás autonóm alapegységét, éppen csak megemlítettük. Most innentől folytatjuk.
Előzetesen azonban néhány szót kell szólnunk még a hatalom ellensúlyairól. A hatalommal való visszaélés megakadályozásának alapvető feltétele a három – törvényhozói, végrehajtói és bírói – hatalmi ág szétválasztása. Ha ez a három hatalmi ág nem független egymástól, a hatalommal való visszaélés lehetősége nem egyszerűen adott, hanem – ahogy az előző részben vázoltuk – képviselőit egyenesen efelé irányítja. Az (1989. október 23-án kikiáltott, harmadik) Magyar Köztársaság kilenc eddigi kormánya közül kettő (a két és fél évig regnáló, megbuktatott Medgyessy-, és az alig több, mint egy évig regnáló, eleve átmenetinek szánt Bajnai-kormány) elnöke nem volt az akkori Parlament meghatározó pártjának elnöke vagy (Boross Péter) alelnöke. A - függetlennek, politikailag és világnézetileg semlegesnek, sőt önállónak állított – bíróság megkerülését már az első Orbán-kormány megoldotta egy névleg független, valójában neki lekötelezett kliens kinevezésével (formailag megszavaztatásával) a legfőbb ügyészi posztra, kétharmados parlamenti többsége birtokában, precedensértékű törvényi módosítással pedig e látszólagos függetlenség gyakorolhatóságának az illúzióját is eloszlatta. Ha egyáltalán volt ilyen: a Legfelsőbb Bíróság elnökét, az alkotmánybírákat, az Állami Számvevőszék elnökét és alelnökeit, a legfőbb ügyésszel együtt a kormánytól, mint láttuk, gyakorlatilag még jobb időkben sem független Országgyűlés választja meg. (A precizitás kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az ügyészség nem önálló hatalmi ág ugyan, de a hatalmi ágaktól függetlenül működő önálló állami szerv – sőt kulcsszerv -, pontosabban annak kellene lennie.)
Az alternatíva. Egyetlen olyan terület van, ahol a – tényleges hatalommal bíró – államfőnek megegyezésre kell jutnia az Országgyűléssel, ez pedig éppen a hatalomgyakorlás ellensúlyainak a területe. A cél ugyanis nem az, hogy a hatalomgyakorló megfeleljen az (általa) folyamatosan és önkényesen változtatott (jog)szabályoknak, hanem az, hogy a jogszolgáltatás minél közelebb kerüljön az igazságszolgáltatáshoz. Az alternatív rendszerben mind a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mind az alkotmánybírák, mind a legfőbb ügyész személyét az államfő javasolja ugyan, de kizárólag a - mint látni fogjuk, itt valóban független - Parlament jóváhagyásával tölthetik be tisztségüket. (A kormánybíró kivétel, az ő tisztségének betöltéséhez, mint az előző részben leírtuk, nem elég egy képviselői testület jóváhagyása.) Ezekre az intézményekre nem felesleges ballasztként, notórius kötekedőként vagy a diktatúra szépítésére hivatott díszletként kell (sőt: célszerű) tekinteni, hanem mérőműszerekként, amelyek segítségével a – hiányukban szükségszerűen bekövetkező – bajnak elejét lehet venni. Kiiktatásuk a hatalomgyakorló számára hasonló ahhoz, mintha egy autóvezető feleslegesnek tartaná a kilométerórát, vagy üzemanyagszint-jelzőt, egy orvos a képalkotó és laborvizsgálatokat, vagy egy kőműves a vízszintezőt. Ilyen mérőműszer az alcímet adó Országgyűlés is, amelyhez lassan eljutunk. De előtte még egy kis türelmet fogunk kérni, kiderül majd, hogy okkal.
Annak a valósághoz közelíteni igyekvő, tehát nem az egyes embertől elvonatkoztató rendszernek az alapja - Orbán Viktor majdnem tizenhárom évvel ezelőtt Horn Gyulával folytatott egykori televíziós vitája során használt, talán már maga által is elfelejtett kifejezésével élve lelke -, amelyre a – most még alternatív - közigazgatás felépül, az autonóm közigazgatási egység, közérthetőbben önkormányzat. Ez a közigazgatási egység azonban sem elvét, sem célját, sem kialakítását tekintve nem azonos azzal, amit ma így neveznek. Vessünk egy pillantást először arra, mi van ma.
Ma Magyarországon majdnem 3200 helyi önkormányzat működik. Ezt a majdnem háromezer-kétszáz önkormányzatot kizárólag területi alapon szervezték, vagyis egyetlen testület irányít egy harmincezer lakosú kisvárost, és egy ötszáz lelkes falut is. A 2010-ben csökkentett képviselői összlétszám most is közel tizenhétezer. Helyi ügyekben a tizenhétezer – túlnyomórészt ismeretlen – pártemberből és néhány ismertebb úgynevezett független képviselőből álló grémiumok döntenek. A kiindulás, vagyis a választék alapja – ha a pártok létéről most egyáltalán nem veszünk tudomást – az egyik esetben harmincezer, a másik esetben ötszáz fő, akik közül talán négyszázkilencvenkilenc nyugdíjas, vagy bűnöző, vagy egyszerűen bármilyen szempontból érdektelen. Országos szinten – a Parlamentben - ugyanezeket az embereket legtöbbször viszont megint mások, az előbbieknél is ismeretlenebbek fogják képviselni, akik még a közelben sem laknak, tehát helyi ügyekben teljesen tájékozatlanok. Nem nehéz – nehéz – elképzelni azt az apparátust, ami mindehhez szükséges, azt a rengeteg - kihasznált – visszaélési lehetőséget, amivel ez a rendszer együtt jár és azt a rengeteg forrást, amit – más elől – felemészt. Ha ennek ellenére megpróbáljuk, sokkal közelebb juthatunk a pártállam megértéséhez.
Az alternatíva alapja a területi és lélekszám alapján szervezett, az ezer főt nem vagy nem nagyon meghaladó autonóm alapegység, ahol a lélekszám a hangsúlyos. Ez megfelel nagyjából háromszáz háztartásnak, melyek a mai eszközökkel minden közéleti szerepet betölteni kívánó ember számára háttértámogatás és erejét meghaladó anyagi ráfordítás nélkül is elérhetők. A súlypont a személyes megismerés felé tolódik el, amelyre nagyobb tömegnél esély sincs, az elfogadás pedig, amiről az előző részben beszéltünk, a valódi választás felé: igen-nemes „választásra” itt nincs szükség. Ezer ember megválaszt egy – bármikor leváltható - képviselőt. Ötven – egy összefüggő területet adó – képviselet felel meg egyetlen mai önkormányzatnak. Választmányi tagjai az alapegységek (választott) képviselői, - tanácskozó testületről lévén szó – értelem szerint elnöke (vidéken)e képviselők többségi választottja. Városban ezek az autonóm magasabbegységek a kerületek (a mai Budapesten ez a jelenleginél mindössze héttel több kerületet jelent), élükön a polgármesterekkel és a polgármesterek által maguk közül választott főpolgármesterrel. A választmányi elnökök és polgármesterek pedig együttesen: az Országgyűlés.
Háromezer-kétszáz hivatali apparátus kétszázra redukálódik. A jelöltkínálat (válogatási alap) egységessé válik és – egy-két kivételtől eltekintve - kibővül. (Az autonóm alapegységek képviseletére az államfő is állíthat jelöltet.) Nincs a mai értelemben vett választási kampány, megszűnik (a párttámogatással együtt) a közpénzek ilyen irányú felhasználása, a megválasztás esélyei a támogatottabbaktól az eredményes közéleti tevékenységet végzők, illetve rátermettebbek felé mozdulnak el. Egyszerre jönnek létre a jelenlegi önkormányzatok zöménél nagyobb, tehát sokkal életképesebb, ugyanakkor sokkal kisebb autonómiákból álló, így az egyes emberek felé közvetlenül és valóban becsatornázott közigazgatási egységek. A helyi problémák ismerője lesz a helyi emberek képviselője az országos törvényhozásban, ezzel együtt pedig megszűnik újabb (az Orbán-kormány leépítései után is) kettőszáz (pontosan százkilencvennyolc) apparátus, képviselői fizetés, költségtérítés. Megszűnik a pártfüggés is: képviselőnek mindenki megválasztható, aki a közügyektől nincs eltiltva és akit személyében megfelelőnek tartanak.
A Parlament ettől kezdve az alvás, büfébeli traccsolás és kötelező gombnyomogatás helyett sokkal inkább az érdemi munka terepévé válik. Törvényjavaslatot továbbra is benyújthatnak a kormány mellett a képviselők is, de annak az esélye, hogy ezt a kormány helyett tegyék, erősen lecsökken. A kormány ebben a Parlamentben is jelen van, de egyetlen szavazattal, amely a törvényjavaslatok vitájában kialakult szavazategyenlőség esetén dönt. Az Országgyűlés (itt inkább: országgyűlés) értelme a szempontok sokféleségének figyelembevételével kialakított konszenzus, közmegegyezés. Előfordul azonban, hogy ez nem sikerül. Ha a Parlament a kormány által benyújtott törvényjavaslatot, vagy a kormány a Parlament által megszavazott törvényjavaslatot nem fogadta el, de a kormány vagy a Parlament továbbra is fenntartja azt, a törvényjavaslat – az elfogadottakhoz hasonlóan – az államfő elé kerül. Az államfő feladata ebben a rendszerben az irány meghatározása. Az államfő nem hatalom- vagy akarat nélküli báb, hanem – az Alkotmány keretei között – az állam legfőbb vezetője. A törvényeket az államfő szentesíti, de nem kell szentesítenie. Ha úgy látja, a törvény vagy a törvény elutasítása nincs összhangban az általa meghatározott iránnyal, átdolgozásra visszaadhatja, megsemmisítheti vagy az elutasítás felülbírálatával jogerőre emelheti azt. A konkrét döntés feletti kontrollt az Alkotmánybíróság, az általa meghatározott irány feletti kontrollt pedig a kormánybíró gyakorolja.
Amit a „Búcsú a pártoktól” e két részében leírtunk, messze nem a teljes megoldás: terjedelem hiányában igen vázlatos és csak az államszerkezetre vonatkozik. Meg akartuk mutatni, hogy létezhet olyan társadalom, amely az emberen nyugszik és nem a szervezeteken, képes az elérhető legnagyobb hatalomkoncentrációra, mégsem válik diktatúrává, az ország egészét tekintve képes arra a határozottságra, amit eddig hiányoltak, az egyes állampolgárokra nézve pedig azoknak az alapvető emberi jogoknak a biztosítására, amit ezután hiányolni fognak.
Megismétlem, amit az első rész végén: mindenkit szívesen látunk, azt is, aki csak töredékében látja olyan sötéten a jövőt, amilyen sötét lesz, ha nem változtatunk rajta.
2011. 02. 09.