"O. V-t az áradás nem fogja elvinni. Sőt elképesztő magasságokba fogja emelni" - rövid kivonat egy hozzászólásból. Ha még katasztrófa is történne, még jobb volna számára, tette hozzá az illető. Vagyis így is, úgy is jól jött neki. És ez sajnos, igaz. Nade miért? Nézzük az első esetet. Nem történik katasztrófa, de azért a szuperárvíz szuperárvíz marad. Rengeteg kárt okoz, rengeteg embert érint, épp ezért rengeteg ember figyeli. Mint Nagy Imre újratemetését anno. Ennél kiválóbb alkalom a szereplésre nincs is. Még akkor se lenne, ha csak egy vonal nélküli mobiltelefonnal mímelné az intézkedést. Feltehetően nem azzal mímeli, de hogy sokat nem ért hozzá, az biztos. Dehát nem is ez a lényeg, hanem az, ami világunkban mindig is lényeg volt és lesz: a LÁTSZAT. Minden hírben ott van, minden tudósítás elején és végén ott van, gumicsizmában, kockás ingben, határozottan, akár Kim Ir Szen, Mao, vagy Sztálin az egykori (néhol mostani) ábrázolásokon. Megannyi polihisztor. De mivel őket mutatják legtöbbet, róluk beszélnek legtöbbet, minden valóságos hőstett végső kicsengésében az Ő hőstettük lesz. Minden méltató mondat végén ők a pont. A csapból is ők folynak. Ők szivárognak át a gátakon, és ha elfogy az ivóvíz, őket szállítják ki lajtos kocsikon.
Kim Ir Szen fiaskója a koreai háborúban (amelyben az észak-koreai hadsereg statisztaszerepbe szorult a kínai gyalogság és szovjet légierő mellett, és még így is örülhetett, hogy a végén legalább a RÉGI határok megmaradtak), Mao fiaskója az Usszuri folyónál, Sztálin fiaskója először Lengyelországban, aztán az iszonyú áldozatokkal és amerikai segítséggel megvívott Nagy Honvédő Háború első szakaszában mind-mind fényes győzelemre változott, vagy feledésre ítéltetett a köztudatban. A legtöbb NEM KOREAI - akinek pedig lenne módja utánanézni - ma is azt hiszi, hogy Koreát az amerikaiak támadták meg 1950-ben és annak rendje s módja szerint el is vesztették a háborút, akárcsak huszonkét évvel később a vietnamit. Az Usszuri folyó menti 1969-es szovjet-kínai incidensről nem is nagyon hallottak. Sztálin (és a Cseka-alapító Dzerzsinszkij) lengyelországi kudarcáról szintén nem hallottak, annál többet a második világháborúról, főleg annak győztes befejezéséről. De még győzelem se nagyon kell a népszerűséghez. Miként lehetne különben megmagyarázni a tetovált Hitler- és Szálasi-portékat, horog- és nyilaskereszteket? Sztálin kultusza is pislákol még, és ami pislákol, előbb-utóbb lángra is lobban. Gyújtós kérdése az egész. Ha az ember egy tisztességes "szélsőjobboldali" (valójában szélsőbaloldali) portált megnéz, könnyen azt hiheti, hogy a németek a második világháborút voltaképpen MEGNYERTÉK. Az - egykori - propaganda még a MAI valóságot is felül képes írni.
Ha katasztrófa történik, még jobb. Még többen odafigyelnek. Hogy MIÉRT történt a katasztrófa, vagy mi történt volna, ha nemzeti konzultációk, felesleges, de a kis unokatestvéreknek jól jövedelmező beruházások, a kis rokonoknak (még ma, a legnagyobb szükséghelyzetben is, lásd Vitézy Dávid) juttatott sokmilliós prémiumok helyett arra csoportosítanák a - működő gazdaság hiányában nagyon szerény - forrásokat, amire kell, ABBAN a helyzetben csak a legmegátalkodottabb ellenzéki hangok fogják firtatni. "Még most is kötekednek, ahelyett, hogy..." "Látták ezeket az embereket a gátakon?" "Most összefogásra van szükség, nem széthúzásra, amit ezek gerjesztenek!" A nemzeti katasztrófa összetart. Nincs jobb példa ennél 1914 nyaránál, amikor pártállásra való tekintet nélkül minden német németté, orosz orosszá, francia franciává (a Monarchiával egy kissé zavarban vagyok, de mondjuk azt, hogy lakója hazafivá) vált. Aztán persze kijózanodtak, de ehhez időre és temérdek elhullajtott vérre volt szükség.
Ezért tökéletesen felesleges, amit a mai magyar ellenzék művel. Propaganda tekintetében az is felesleges, amit én művelek, de én most ALAPOZOK. Nem népszerűséget akarok gyűjteni, mert tisztában vagyok vele, hogy ez még nem a mi időnk. Az is eljön, de nem lehet siettetni. Ezért írtam, hogy ennek LE KELL FUTNI. Észérvekkel érzelmek ellen hadakozni annyi, mintha valaki csavarhúzóval akarna kivágni egy fát. Észérvekkel csak észérvek ellen lehet küzdeni. Érzelmek ellen érzelmekkel kell. Orbán ellen csak egy ellen-Orbán lehet hatásos. A Római Köztársaság utolsó szakaszának három meghatározó alakja Gaius Marius, Lucius Cornelius Sulla Felix és Julius Caesar voltak. Marius a Jugurtha numidiai király, majd a germánok (kimberek és teutonok) elleni háborúk hőse (amely utóbbiért Róma második alapítója címet kapta), hétszeres konzul volt. MAJDNEM diktátor. De arra, hogy a germánok nélkül nem lett volna hétszeres konzul - még ötszörös sem biztos -, mérget lehet venni. Mariust nem a köztársaság konszolidálódása, hanem egy - immár de jure - diktátor, Sulla követte. Ő még, miután elvégezve érezte feladatát, önként visszavonult, nem úgy, mint az őt követő Caesar, Róma ÖRÖKÖS diktátora (Dictator Perpetuus). És utána jött a császárság, amint azt a kedves Olvasó nagyon jól tudja.
Mairius, Sulla és Caesar ELLENFELEK voltak. Sulla Maiusé, Caesar Sulláé. Mindazonáltal, konzulság és diktatúra ide, konzulság és diktatúra oda, mindannyian kivételes férfiak. Kivételes férfiakkal csak kivételes férfiak vehetik fel a versenyt. E tekintetben, utalva ennek az írásnak a címére és az előzőekre, kivételes férfi nem feltétlenül az, aki tényleg kivételes, hanem az, akit kivételesnek GONDOLNAK.
Persze jobb azért, ha az, akit kivételesnek gondolnak, tényleg kivételes.
2013. 06. 10.