Inkább temetkezés. Már a boncmesternél kezdődik. A temetkezési vállalkozóra nézve három javaslata is van egyszerre. Ő csak boncmester, még csak nem is orvos, de valamiből élni kell neki is. Mennyit szán rá? - kérdezi elsőre, a telefonban. Van... van száztízezerért, kétszázhúszezerért, de ez még csak a hamvasztás-szórás. Mehetünk felfelé? És, tudja... MI (kik az a "mi"?, töpreng el gyakorlatlan gyászoló) a cash-t szeretjük. Semmi bankkártya, semmi átutalás, amikor majd fizetni fog. Készpénz. Előzőleg megígérte, hogy elmondja, mit talált munkája közben. Elfelejtettem, válaszolja végül. Ma annyi munkám volt, de meg fogja kapni a temetkezési vállalkozótól. Gondolom, azt, hogy megállt a szíve. Vagy abbahagyta a lélegzést. A harmadik kutyám boncoltatása után feladtam, ez se nagyon különbözhet tőle. Munka, munka, mindegy, hogy mi fekszik a munkaasztalon. Csak teljen már le a munkaidő.
Az embernek önkéntelenül eszébe jut a vicc a rabbiról. Meghal Kohn felesége, bemegy a hitközségbe a temetést intézni. Mennyi lesz a beszéd? - kérdezi a rabbit. Ötszáz dollár, feleli az. Gyönyörű beszéd lesz. Mindenki zokogni fog. De hát, hápog Kohn, az nagyon sok. Nincs valami olcsóbb? Dehogy nincs, feleli a rabbi. Van például háromszáz dolláros beszédem is. Az is szép beszéd. Garantáltan meg fognak tőle hatódni. Jaj rabbi, alkudozik Kohn, még ez is sok. Hát akkor, vakarja meg a fejét a rabbi, itt a százdolláros beszéd. De abba már egy-két viccet is beleszövök.
Maradt tehát a száztízezres szórás, ami tulajdonképpen nem is szórás. Templomban csinálják. Beleteszik a hamvakat egy homokóraféleségbe, és szépen lepereg az osszáriumba - nem tévesztendő össze a pesszáriummal - a többi közé. Addig marad ott, ameddig a templom áll felette, sőt, bár már nem annyira védetten, valószínűleg továbbra is. Lehet ezt is cifrázni - mindent lehet cifrázni - szép beszédekkel, ezzel-azzal, de minek. Tényleg minek, és különben sem erről akartam írni. Üzlet ez is, mindenki tudja, paptól a temetőigazgatóságig.
Szóval felveszik az ember - az elhunyt és a hozzátartozó - adatait. A hozzátartozóé még csak rendben vannak, naná, ő él. Nade a elhunyt! A személyi igazolvánnyal - van, tehát én létezem, illetve most már csak ő létezik - kezdődik az egész. Hol van a születési anyakönyvi kivonat? - ráncolja a homlokát az ügyintéző. A házassági anyakönyvi kivonat? És a válási anyakönyvi kivonat? Nade, hápog a kliens, ott a személyi. Állítólag bizonyító erejű okmány. Abba nem írnak bele csak úgy akármit. Nem, kérem, nem. Ezek kellenek. Előírás. Ha nem találja, megkeressük mi, de az ugye, idő. Születés a kisebbik probléma, az napra megvan a nagykönyvben. De a válás? Mikor volt? Úgy tudom, válaszolja az ügyfél, három éves koromban. Melyik hónapban? Melyik napon? Hol? No és a házasságkötés? Ez, kérem így nem fog menni. Végig kell nyálaznunk az összes kerület összes anyakönyvét 1921-től máig. Ez is szabály, ha még nem mondtam volna. Nemnem, nem szórakozunk. Komoly munka lesz itt, kérem. Komoly és teljesen felesleges munka, de már minek hozzátenni. Ilyen ország ez. Időpont? Hát valamikor... mikor is? Itt vannak a szabadságok. Nyár van, alig fürdőruhában égetem magam a napon nemsokára. És a többiek is. Egy nap van, a csütörtök. Mondjuk, három hét múlva. De csak azért, mert szerencséje van. Reggel kilenc. Fél óra múlva jön a következő szertartás. Mit beszélek, dehogy szertartás, csorgás. Zsugoriak manapság, sóhajt szomorúan.
Pedig vidám dolgok ezek.
2013.07.05.