Intő jel. Bakos szerint főleg baljóslatú. Szerintem nem, mert ha van ilyen, kell, hogy legyen olyan is, nem "főleg", hanem ugyanúgy. A fekete macska a legismertebb, a fehér macskáról viszont mintha elfeledkeztek volna. Számomra utóbbi a világon semmit nem jelent, pedig jó volna, mert viszonylag gyakran találkozom vele, néha egyszerre kettővel is. Hát, egy házban laknak. A fekete már neccesebb, bár megpróbáltam párszor kihúzni a méregfogát. Pedig nem is kígyó. Viccet félretéve: azt mondja a bédekker, hogy ha ismerem, már nem árthat nekem. Sok felejthetetlen percet töltöttem ezért kikerülhetetlen, néptelen dűlőutakon fekete macskákkal barátkozva, ha nem szaladt rögtön el, azt már rokonszenvező gesztusnak tekintettem. Mindemellett sok jóra nem számítok utána, már a látványa után sem.
De hogy is lehet ez? Nagyjából, mint a szinkronicitás. Nem is nagyjából, mert az. A dolgok, a jók-rosszak (értsd: kellemesek-kellemetlenek) is, nem egyenletesen oszlanak el. Sűrűsödnek és ritkulnak. Meglátunk a mellettünk araszoló autóban egy orrát piszkáló fiatalembert. Kisvártatva még egyet. Majd még egyet. Ma mindenki az orrát piszkálja? Jó, erre lettünk kihegyezve, mondjuk magunkban. És máskor miért nem? Mert mással voltunk elfoglalva. De miért? Mert akkor egymást követően nem két orrot piszkáló férfit láttunk, hanem két körmét reszelő nőt. Nem egyet. Legalább kettőt. Nem a mi szeszélyünk volt akkor sem, hanem így adódott. Így működik, minden fátumtól mentesen is. A fátum, az a sorban csak a következő, vagy a sokadik. A jel az előkép. Így, ahogy leírtam. Össze is lehet bátran vonni: JELKÉP. Nem analógia, mielőtt erre asszociálna a kedves olvasó. Az analógia nem jelkép, hanem megfelelés az ugyanazt jelképezők között. Mindenki számára, míg ez egyedül nekünk szól. Jó, az is, de némileg másként. Ez Isten személyes üzenete.
A mai ember tuskó, mondtam jó párszor. Még arra is lusta, hogy megkeverje a kávéját. Csak az alján összegyűlő, sűrű, cukros szirup érdekli. A többin csak túl akar lenni. Ezért zseniális és egyben tragikus a Harry Potter. Amit, minden gyerekek balszerencséjére egy kitűnő írónő vetett papírra, Joanne Kathleen Rowling, akkor negyvenéves háziasszony. Az oroszok persze lekoppintották, de amit az oroszok lekoppintanak, az, legalábbis ADDIG biztos siker. Szokásuk szerint nemigen változtattak rajta, mármint ez esetben a címen és a sémán. Jevgenyij Trotter kalandjai, orosz népmesei környezetbe átültetve. Akár a Bedlington teherautóból lett Zil, vagy a Braun Sixtant borotvából lett Moszkva. Még a piros pötty se maradt le a vágófej műanyag borításáról. (Olvastam régen egy angol detektívregényt. Azt mondja a főhős-nyomozó a társának: ő minden autómárkát első pillantásra meg tud különböztetni a többitől. Na jó, egy kivétellel: a Moszkvicsot az akkori Opellel azért néha össze szokta téveszteni.)
Nos, Rowling aztán igazán nem bíbelődött semmivel. Szeressük egymást, gyerekek, megfejelve némi Tolkiennel, vulgáris mitológiával és egy csomó babonával. Így, ahogy leírtam: babonával. A seprűn lovagolnak, a mandragóra sikoltozik (már meg nem mondom, ki írta A mandragóra sikolya című könyvet, mintha Modern könyvtár lett volna, és határozottan jó), a sárkány tüzet okád, meg repül, a kentaur nyargalászik. A cukros szirup, amiben már kávé sincs, csak édesség. Szórakoztató, persze, meg játék, meg élvezetes is annak, aki élvezi az ilyesmit, csak épp viccet csinál azokból a dolgokból, amik nem annyira viccesek. Lehet, hogyne lehetne, meg szabad is, de csak annak való, aki tudja, hogy ezek eredetileg mit jelentenek. Mert nem azt, amit a gondolkodni is lusta bestseller-olvasó és mozinéző kivesz belőlük, arra mérget lehet venni. Egyszarvúból például csak EGY van, a kentaur meg...ugye, tudja, micsoda, kedves Olvasó? Tudja a fenét. És most meg se mondom.
Hogy is írta Fekete István a Tüskevár-ban? "Ákos mindent ostobaságnak tart, ami nem gőz, meg gáz, meg fogaskerék." Ez megy négyszáz éve. Nem csoda, hogy belehülyültünk. Valami keresgélés megindult, hogy talán mégsem minden gőz, meg gáz, meg fogaskerék, de akik szorgalmazzák, ugyanazt a szemléletet szívták az anyatejjel, mint akik elvetik. Ugyanaz a kontraszelekció érvényesül itt is, mint az élet többi területén. Ha nem vesznek fel a Bölcsészkarra, elmegyek a Tanárképzőbe. Most már valószínűleg nem így hívják, de mindegy. Ha oda sem vesznek fel, akkor tanító leszek. Gyerekeket kapok majd a kezem alá, abban a korban, ami az egész további életüket és szemléletüket meg fogja határozni. Tőlem, aki a legképzetlenebb és legtehetségtelenebb vagyok, függ a további sorsuk. Biorezonanciával vagy természetgyógyászattal, tisztelet a kivételnek, már ami az utóbbit illeti, nem a képzett és sikeres orvostudorok foglalkoznak. És ez oda-vissza működik. Már majdnem leírtam, hogy a természetgyógyászat az orvostudomány mostohagyereke. De még az sem. Valaha nem volt különválasztható tőle, ma már valami teljesen más. Elölről kellene kezdeni, de már nem lehet. Ma már ellenfelek. Az egyik kisajátított mindent, ami nélkül a másik csak a sötétben tapogatózik.
Holisztika. Ha az utcán a kedves Olvasó megállít egy járókelőt, és az véletlenül kapisgál valamit e szó hallatán, azt fogja mondani, hogy valami egészségügyi izé. Ha többet kapisgál, azt, hogy az egész test gyógyítása. Nem különíti el és kezeli külön a betegségeket, hanem a szervezetből indul ki, mint funkcionális egészből, és oda is tér vissza. Sőt, nem csak a szervezetből, hanem a beteg környezetéből is. De a holisztika nem korlátozódik az egészségügyre. A holisztika (holizmus, a görög "holo", "egész" szóból) mindenekelőtt egy filozófiai irány, amely a VILÁGMINDENSÉGET, mint komplex rendszert vizsgálja, amely ugyan egymástól független, de egymásra ható egyedekből épül fel, mégis olyan egységes egész, amely ezeknek nem egyszerű összessége (Bakos Ferenc). Másrészt és ebből következően a holisztika egy tudományos rendszerértelmezési módszer. Nem kóklerség, nem babona, hanem egy (lehetséges) SZEMLÉLET. Nem az egészből mutat a részek felé, hanem az egészből az egész felé. Ha pedig előbbiekhez hozzárendelünk EGYETLEN rendezőelvet, mint egy háromszög csúcsán levőt, már könnyebb lesz elképzelni, hogy miképp függhet össze a fekete macska - a másik csúcs - az adott élethelyzettel, a harmadik csúccsal. De hozzá KELL rendelnünk? Nem kell, de más magyarázatot momentán nem tudok rá. És a szinkronicitás nem teória, hanem empíria. Nem elmélet, hanem tapasztalat. Ettől kezdve meg marad az "így működik".
Hogy bonyolítsam a történetet, a fekete macska nem mindenkinek fekete macska. Nem mindenkinek rossz ómen. Némelyeknek semleges, némelyeknek jó. És az sem biztos, hogy számomra mindig rossz ómen lesz. Valaha a halott ragadozómadár látványát kifejezetten jó jelnek tartottam. Az is volt egy darabig. Ellentétben a félkezű emberekkel. Nem babona. Nem elmélet. Megfigyelés. Másképp üzenet. Amit csak értelmezni kell, hogy élő üzenetté váljon.
Ne legyen olyan ostobán tompa, kedves Olvasó, mint polgártársai nagy többsége. És ne hagyja, hogy más értelmezze a világát. Pap, tudós, filozófus, ellenség, barát, bárki, aki MÁS. "Ez nem jel." "Ez nem Istentől származik." "Te tényleg elhiszed ezeket?"
Minden Istentől származik. Másképpen a Természettől. A nagy egésztől. Ne dőljön be semmiféle félrevezetésnek.
Legyen ÉLES, kedves Olvasó. Higgye el, hogy minden, ami körülveszi, segíteni akar. Jobban mondva nem "akar", hanem segít. Segíthet.
De csak akkor tud, HA ELFOGADJA.
2014. 10. 14.