és Franco Columbu és Frank Zane. Előbbi hat, utóbbi öt évvel idősebb Arnoldnál. Columbu edzőtárs is egyben. Arnold hétszeres, Columbu kétszeres, Zane háromszoros Mr. Olympia. (Eddig) Arnoldnál csak Ronnie Coleman sikeresebb a maga nyolcszoros győzelmével. De Ronnie már egy másik kategória. 178 centijéhez 132 kg-os verseny-, 150 kg-os felkészülési súly tartozik. Előbbi nagyjából öt, azaz öt százalék testzsírral együtt. 60 cm bicepsz (összehasonlításul: én 32 centivel kezdtem, most 40-42 cm), 152 cm mellkörfogat (az enyém 110-120 cm), 91 cm comb (55-60 cm, jó időkben HÁROMSZOROS, azaz még mindig kiválónak számító 15 százalék testzsírral, a mostaniról ne beszéljünk, nehéz feladat lesz). Columbu és Schwarzenegger nem csak együtt edzettek, hanem jó barátok is voltak. A versenyeken is ugratták egymást, bár inkább Arnold Franco-t, különösen pózolás közben szeretett vicceket odasuttogni neki, hogy elmozduljon.
Schwarzenegger, Columbu és Zane még a régi gárda. Komolyabb versenyen ma dobogósak se lennének. Zane például csak három centivel alacsonyabb Colemannál, a versenysúlya mégis majdnem ötven (!) kilóval (és ez gyakorlatilag mind izom), bicepsze 12, mellkörfogata 20 (!) centivel volt kevesebb. Hogy ezek "tiszta" eredmények voltak? Ugyan már. Tiszta eredmény a versenysportban jó ideje nem létezik. Még a sakkban sem. Ráadásul azok a szerek, amelyeket Arnoldék ettek, különösen a testépítés hajnalán, gyakorlatilag nemigen különböztek a disznótáptól. Hol volt még a mai sportorvosi gyakorlat, ellenőrzés, hol voltak a mai anyagok!
Izomagyak, véli mély tudatlanságában egyik kedves hölgyismerősöm, s véle alighanem elég sokan. Jómagam 1980-ban mentem le először konditerembe. Addig kicsit judóztam, úsztam, akkor - e mellett - aikidóztam is. Általában négy-hat hónapig csináltam, majd vagy beteg lettem, vagy jött a nyár, vagy egyszerűen ellustultam, és egyszercsak nem mentem le többet. A legnehezebb nem végigcsinálni egy edzést, hanem az edzőtáskát a vállunkra venni. Aztán már - valahogy úgy, mint százhúsz kiló felett nekem a guggolás - mindegy. Lassan tizenötödik éve, 1999 óta viszont folyamatosan lejárok. Az első terem, ahová elvetődtem, a Bartók Béla úti Spartacus edzőterme volt, Fekete Ferenccel (becenevén Feri nénivel). Amit erről a sportágról - igazából nem sportág - tudok, azt - noha azóta sokat változott az elmélet is és a gyakorlat is - tulajdonképpen neki köszönhetem. Ide nem lehetett akármikor menni, és azt csinálni, amit az ember akart. Először mindenkinek megmérték a súlyát, magasságát, mellét, bicepszét, combját, derekát. Készítettek róla egy felvételt, majd az edző adott neki egy edzéstervet, a teljesítésre pedig másfél órát, egy perccel se többet. Hetente maximum háromszor. Mindezt ellenőrizte. A súly-ismétlésszám emelését attól tette függővé, hogy akinek tömeget kellett növelni, növelt-e, akinek fogynia kellett, fogyott-e. Nyolcas szériákkal és ismétlésszámmal kezdte az alapvető (összesen hat) izomcsoportra, ha jól ment, felemelte az ismétlésszámot tízre, ha az is jól ment, tizenkettőre, utána jöhetett a magasabb terhelés. Megtanította mindenkinek a gyakorlatok szabályos végzését, megtanította a lélegzést, a táplálkozást, a pihenést. Most akkor tessék ezt összehasonlítani azzal, amit edzés címén művelnek és műveltetnek delikvensek és úgynevezett "személyi edzők". Én már rég leszoktam arról, hogy szóljak valamiért. Szinte ahányszor - kizárólag jóindulatból - szóltam, megsértődtek. Így aztán... "Hánytatom, böfögtetem sok kis pulyámat, / s nézem, hogyan teszik tönkre magukat" - lehetne mondani sokszor Cseh Tamással együtt.
Szóval az izomagy. A második terem, ahová kerültem, Angyalföldön, a Hegedűs Gyula utcában volt egy pincében. Az edző-tulajdonost Langermann Péternek hívták, azelőtt erőemeléssel (is) foglalkozott. DOKTOR (ma már sajnos néhai) Langermann Péternek. Civilben matematikus volt. Az övé volt az ország hivatalosan első konditerme. Ahová most járok, a Törökvészi útra, egy általános iskola pincéjébe, több az értelmiségi és leendő értelmiségi, mint azok, akik csak érettségiztek. De az Arnoldban, a Kolosy téren is nyüzsögtek az ügyvédek, orvosok, mérnökök. A Városmajor utcai Mirrorról és uszoda feletti teremről nem is beszélve. De csodálatos módon nem ennyire flancos környékeken is el tudtam egy foglalkozását tekintve biztonsági őrrel beszélgetni például a buddhizmusról. Még kölcsön is kért tőlem könyveket. És nem biztos, hogy az izomagyról író kedves hölggyel is megtehetném ugyanezt.
Öncélú, exhibicionista, értelmetlen. Mi nem öncélú, kedves Olvasó? Mi is az értelem? Az egyedüli olyan értelem, ami nem időstrukturálás, azaz időelbaszás? Az önkifejezés. Ha valakinek ez, akkor ez. A testépítés nem olyan, mint amikor az ember kifekszik a napra, és lebarnul. "Én nem akarok akkora izmokat" - hallottam épp elégszer. És mindannyiszor el próbáltam mondani, hogy azért ez nem egészen úgy működik, hogy az embernek erőnek erejével kell visszafognia magát attól, nehogy túlizmosodjon. Távolról sem. Szteroid és növekedési hormon ide, szteroid és növekedési hormon oda. Kurva kemény munka és még keményebb önfegyelem. Mindezt azért a néhány percért a színpadon? Nem. Azért, hogy meg tudom-e csinálni. Mint minden mást ebben az életben, amit elhatározok. Ez a történet RÓLAM szól. De mindegyik történet is rólam szól. Számomra, de ezt felesleges hozzátennem. Arnold elérte, amit ebben a műfajban el lehet érni. És amikor elérte, belefogott másba, és azt is elérte. Hogy harminckét filmjéből nyolcban jelölték az Arany Málnára, amit a legrosszabb alakításért osztogatnak? Na és? Schwarzenegger nem művész, hanem Schwarzenegger. És mint ilyen sok művésznél tovább fog élni az emberek emlékezetében, színészként is, erre mérget lehet venni. A kormányzóságról már nem is beszélek. Jól kellett hozzá nősülni? Jól hát, de ezt azért megelőzte ez-az. Tizennégy éves kora óta tartó következetes munka, még a katonaság alatti őrszolgálatban is. Annyi áldozat, amennyit az izomagyas hölgy el se tudna képzelni. Annyi akaraterő, amennyi az emberek töredékének van csak. Mindezek nélkül Maria Shrivert csak messziről nézhette volna, még akkor is, ha amúgy nincs rajta sok néznivaló. És a kaliforniai kormányzóság is csak álom maradhatott volna, ha egyáltalán eszébe jut. Ha nem egy osztrák faluba születik, hanem Amerikába...nem folytatom, gondoljon az Olvasó a másik (pocsék) színészre, akinek a szobrát majdnem két éve avatták fel a budapesti Szabadság téren.
Annyira szeretem az előítéleteket. Az elő-ítéleteket. Prekoncepciókat, sznoboknak prae-conceptio-kat. Legalább tennék hozzá, ha már fingjuk sincs arról, amit minősítenek, hogy "én így gondolom". De nem teszik. És amikor róluk mondanak ismeretlenül somás véleményt, például, mert nekik is két kezük és két lábuk van, és létezik pár ostoba ember, akinek szintén, megsértődnek.
Pedig nem kellene. Nekik aztán végképp nem.
2013. 04. 09.