"Csak csendben most suttogd
Most el fogom hinni
Látod ünneplőben vagyok
Pont el akarlak vinni
Valami napsütötte helyre
Szép fehér ruhába
Nagy hűvös szőlőket
Raknék be a szádba
Aztán még lelőnék
Valami nagy káros állatot
Mennyire szeretnéd
A kis vér meg a puskaporszagot
Éreznéd rajtam
De éjjel nem zavarna
Könnyű textilek közt
Forognánk s hajnalba
Innál a boromból én a
Cigidből szívnék
És mondanád hogy soha
Ne menjünk el innét"
(Kispál és a Borz)
Hitler egyszer azt mondta, mindig úgy beszél a tömeghez, mintha egy nőhöz beszélne. Nem megértetni akarta a mondanivalóját, hanem megszerettetni. Shakespeare Julius Caesart temető Antoniusától Winston Churchillig, Cicerótól Theodore vagy Franklin Delano Rooseveltig, Mahatma Gandhitól John F. Kennedyig a történelem nagy beszédeit elmondók mind erre törekedtek. De erre törekedtek a tolvajok is, lopjanak bár a vörös terror atyjától, Féliksz Edmundovics Dzerzsinszkijtől, mint Dávid Ibolya 2006-ban, vagy gróf Széchenyi Istvántól, mint Orbán Viktor három évvel később. Dávid Ibolya 2006 tavaszán, a Várban tartott kortesbeszédében a „hideg fej, forró szív, tiszta kéz” csekista jelszó pontatlan átiratát hirdette meg, mint a sajátjukat: „hideg fej, meleg szív, tiszta kéz”. „Mi azt mondtuk, hogy merjünk nagyok lenni” – szónokolta Orbán Viktor 2009. június 13-án, a Fidesz XXIII. Kongresszusán. Nem ők mondták: Széchenyi István mondta. Ez azonban az eredeti mondatnak csupán a fele. A másik fele így hangzik: „s valóban nem oly nehéz, de legyünk egyszersmind bölcsek is!”
A szép szavak és a bölcsesség azonban úgy tűnik, nem ikertestvérek.
2006. szeptember 18., az MTV székházának „ostromától” a tavalyi országgyűlési képviselőválasztásokig több mint HÁROM ÉS FÉL ÉV telt el. Attól kezdve az MSZP-SZDSZ kormány bukása nem, legfeljebb az volt kérdéses, hogy ez a bukás milyen mértékű, a másik oldalról nézve pedig az, hogy a (vissza)kapott hatalom mekkora lesz.
2010. május 29-én, a (második) Orbán-kormány eskütételével ez a három és fél év, ami több, mint elég volt arra, hogy a győzelem várományosai értelmes, de legalábbis elégséges gazdaság-, szociális-, egészségügyi- oktatás-, satöbbi politikát dolgozzanak ki, úgy eltűnt, mintha elfújták volna. Ő teljesen megérti, jegyezte meg egy gimnáziumi barátom valamelyik régi földrajzórán, hogy ma is élnek a dél-amerikai őserdőkben kőkorszaki szinten élő emberek. Egyetlen dolgot nem ért: hogy mit csináltak eddig?
„Mi könnyű azt leírni, hogy szeret” – mondta mindig egy Budapesten dolgozó cigányember a nyolcvanas években, amikor mátészalkai feleségétől levelet kapott. „Pillanat műve az egész.” Mi könnyű mindig arról beszélni, amit hallani szeretnének. Mi könnyű írni is: nyilatkozatot, terveket, általánosságokat. Jogszabályokat se nehéz, egészen addig, ameddig nincs, aki beleszólhat.
Igazából kibicnek volt jó lenni, de most, ahogy Kengyel tanár úr fogalmazta meg Fekete István Tüskevárában, vége a szép vőlegénységnek.
A házassághoz pedig már nem elég az anyakönyvvezető és a pap előtt tett fogadalom. Szerelemből nem lehet ebédet főzni.
„Felülök jó finánclovamra” – Alfred Jarry leghíresebb drámájából ez az egy mondat maradt meg szó szerint bennem. A zászlóerdő mögül ugyanis nem Tündérország, hanem Übü király országa látszik kibontakozni. A gyakorlattal kapcsolatos szókincs most is egyetlen szóra redukálható: beszedés, ha így nem, hát úgy. „Király vagyok, bírok nagy sereggel, / ha nem adod, elveszem erővel” – ez a miniszterelnök nem tagadja meg népi gyökereit.
De térjünk vissza az egy bekezdéssel ezelőtt feltett kérdésre. Újabb majdnem egy éven vagyunk túl: mit csináltak eddig? Politikát nem, láttuk. Pártpolitikát csináltak, ami 2010. áprilisáig-májusáig a hatalom megszerzéséről, azóta a berendezkedésről szólt, semmi egyébről. Az egész elképzelés egy másik kommunista, a Vörös Hadsereg egykori főparancsnoka, Lev Davidovics Trockij németekkel kötendő különbékéjére hajaz: „kiadok néhány brosúrát” – mondta a breszt-litovszki béketárgyalásokra tartó fővezér -, „aztán bezárom a boltot”. A németeket azonban éppúgy nem érdekelték a brosúrák, mint a hitelezőket és befektetőket sem a beszédek és nyilatkozatok. A különbéke megköttetett: Oroszország elvesztette mezőgazdasági és ipari termelővidékeinek kilencven százalékát, a maradékon pedig elkezdődött a könyörtelen rekvirálás.
De mi változott? A Százholdas Pagony biztosan nem. Micimackó, Malacka, Bagoly, Tigris, Kanga, Füles sem. Nyuszi helyett ugyan másik nyuszi jött, és most már az ő rokonai, barátai és üzletfelei lopják a fát, legelik le a tisztások füvét, másznak be az erdőszéli házak veteményeskertjébe sárgarépáért, ettől eltekintve azonban látszólag minden maradt a régiben. „Valaminek azonban mégiscsak változnia kellett,” – erősködik a makacs választópolgár – „mégpedig nagyon, hiszen megígérték.” Változott is: megjelent Róbert Gida.
Róbert Gida egyetlen percre sem feledkezett és feledkezik meg arról, hogy a pagony lakói voltaképpen játékok, akiknek ő írja a történeteit, akiket ő hanyagol el vagy vesz az ölébe. Micimackó ettől kezdve akkor eszik mézet, Malacka akkor látogatja meg Micimackót, Bagoly akkor okoskodik, Tigris akkor jut csukamájolajhoz, Kanga erszényhez, Füles akkor sopánkodik, amikor neki tetszik. Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei különösebben nem érdeklik. Tudja, hogy mindenkinek – neki, Róbert Gidának is – vannak rokonai, barátai és üzletfelei. Magával Nyuszival persze más a helyzet: nyuszik hihetetlen választéka áll rendelkezésre minden játékboltban. Tökéletesen tisztában van vele, hogy ezzel Nyuszi ugyanolyan tökéletesen tisztában van.
Róbert Gida, teljes polgári nevén Róbert Gedeon azonban mégiscsak egy gyerek. Soha nem fog felnőni – a mesék már csak ilyenek -, még a keresztnevét sem fogja tudni soha megváltoztatni - mondjuk Károlyra -, bármennyire is szeretné. Ha Alan Alexander Milne folytathatná a történetet, és ő megöregedhetne, akkor is legfeljebb Gedeon bácsi lehetne belőle. Meseország királya, egy őszes úr, kit mindenki szeret.
Az emberek szeretik a romantikát. Szeretik a szentimentalizmust is, ezért volt akkora sikere Zámbó Jimmynek. A tömeg nő, idéztem Hitlert ennek az írásnak a legelső mondatában. Egy jó asszony mindent megbocsát: ha Gedeon bácsiból végképp elege lesz, ameddig azt gondolja, nincs más lehetősége, vissza fog térni a régi urához. Nem azért, mert elhiszi, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint Gedeon bácsi előtt volt, hanem azért, mert el akarja hinni. Pedig a szíve mélyén nagyon jól tudja, hogy az alvilágnak nincs romantikája.
K. A. Porter regénye, a Bolondok hajója másfél évvel Hitler hatalomra kerülése előtt játszódik, egy Mexikóból Németországba tartó hajó fedélzetén. A történetet meg is filmesítették. Van a filmben egy jelenet, amelyben a német utas azt mondja zsidó kabintársának, hogy „mindennek a zsidók az okai”. „A zsidók, igen,” – bólogat a kabintárs – „a zsidók és a kerékpárosok.” „Miért pont a kerékpárosok?” – hökken meg a német. „Miért pont a zsidók?” – kérdez vissza a zsidó.
Mindaddig, amíg Micimackó Malackát, Malacka Baglyot, Bagoly Tigrist, Tigris Kangát, Kanga Fülest, az összes állat az éppen hivatalban levő Nyuszit okolja minden bajért, a bajok nem fognak eltűnni, legfeljebb a felelőssé tettek személye változhat, amikor pedig elfogynak az új lehetőségek, a jó asszony visszatér valamelyik régihez és kezdődik minden elölről.
A megoldás ugyanis nem az erdőlakókban, hanem a Százholdas Pagonyban van.
Egy ország vezetői akkor válhatnak pártpolitikusokból politikusokká, ha az ország pártok csatamezejéből emberek életterévé alakul vissza. Ehhez annyi kell mindössze, hogy a politikai pártoknak ne legyen lehetőségük közvetlen hatalomgyakorlásra, vagyis az ország vezetői érdekcsoportok strómanjai helyett kizárólag képességeik alapján kiválasztott felelős tisztségviselők legyenek.
A diktatúra és anarchia között ingázó pártállam pedig, ahol minden érvényesülést a bűnszövetkezetekké alakuló csoportok érdekei határoznak meg, a korlátlan egyéni érvényesülés állama legyen.
Róbert Gida önkényétől Nyuszi garázdálkodásáig az összes visszaélésre csak akkor kerülhet sor, ha a Százholdas Pagony belső rendje ezt lehetővé teszi.
Egy régi szomszédom kapott születésnapjára egy papagájt. Egész jól elvolt vele, de mert nem értett hozzá, esténként soha nem takarta le a kalitkát, így a papagáj minden hajnalban csicseregni kezdett. A szomszédnak pár nap múlva elege lett, és kitette a kalitkát a folyosóra, ahol a madár természetesen folytatta a hajnali csicsergést. Most viszont minket ébresztett fel mindig, ezért közösen elhatároztuk, hogy egy szép nyári reggel elengedjük. Hiába nyitottuk azonban ki a kalitkaajtót, próbáltuk bökdöséssel, sőt kirázással távozásra bírni, a papagáj hajthatatlan maradt. „Itt lakom, és kész” – gondolhatta magában, és még erősebben szorította az ülőrudat.
„Pártok nélkül ki képvisel engem?” – gondolhatja a választó mindaddig, ameddig meg nem érti, hogy őt EBBEN a rendszerben ugyanannyira nem képviseli senki, mint amennyire a papagájnak nem otthona a kalitka.
A szabadság magányos dolog ugyan, de nem utolsó mulatság. Még csak az Óperencián túlra se kell érte menni: pokolba már a szép szavakkal, hogy Hobo után egy másik nagy előadótól, Presser Gábortól is idézzek.
Ki tudjuk nyitni a kalitkaajtót, de kirepülni…a bent ülőknek kell majd.
MINDENKIT várunk, aki tenni szeretne valamit a saját sorsáért, és azokat is, akik többet szeretnének hallani mindarról, amiről ez az írás szólt.
2011. február 17.