Huszonhat éve ismerem, azóta mindössze két-háromszor találkoztunk, ugyanúgy véletlenül, mint pár hete. Akkor, 1984-ben bolondnak gondoltam, pedig csak füvezett, mint éveken keresztül azután is. Most is vékony, sasorrú lány -asszonyt kellene írnom, de semmi asszonyos nincs benne-, évekkel ezelőtti önmagától egyedül a haja különbözteti meg: elöl már teljesen ősz, és nem akarja befestetni. Amikor beszél, függetlenül a tartalomtól, néha az az érzése támad az embernek, mindjárt sírva fakad, akkor is, ha tudja, hogy esze ágában sincs, és épp vidámakat mond. Ilyen a mimikája - volt régen egy kolléganőm, akitől mindig megkérdeztem eleinte, mi bántja, ő pedig mindig ezt felelte: semmi, nekem csak szomorú az arcom. Debrecen mellett született, Hajdúszoboszlón járt iskolába. Az apja most kilencven éves, az anyja se sokkal kevesebb, egyetlen bátyja van, akinek a lánya sokáig nála lakott, húszéves korában halt meg, autoimmun-betegségben. Utolsó, nem kómában töltött perceiben összetévesztette az anyjával, így nyugodtan fogadta a halált.
Nem mindennapi kézügyességgel áldotta meg az Isten. A középiskola elvégzése után képesítés nélküli grafikus lett, most selyemre fest képeket. Némelyiket maga találja ki -ezek rendszerint japán stílusban megfestett virágok-, de dolgozik rendelésre is, katalógusból. Szinte akármit képes reprodukálni, a reneszánsztól az avantgárdig. A grafikuskodás után egy erdészetbe került, és lány létére ún. hosztoló lett /a hosztoló dolga a szerfa és tűzifa elkülönítése úgy, hogy a ledöntött fát a hossztengelyére merőleges vágásokkal szakaszokra osztja/, ezután geológusok mellett segédmunkás. Később barlangászni kezdett, kitanulta /szintén lány létére/ az ipari alpinizmust, mindeközben a kézművességhez sem lett hűtlen: kerámiákat tervezett és gyártott. A buddhizmussal megismerkedésünk idején került kapcsolatba -én vittem el egy általam szervezett előadásra-, hallgatott szanszkritet és pálit, most japánt és urdut /a hindi nyelv arab és perzsa szavakkal bővített változata, amelyet a hinditől eltérően arab betűkkel írnak le/ tanul.
Először nem Budapestre költözött, hanem Budakeszire, az akkor ott lakó Demszky Gábor közvetlen szomszédságába. Később kétmillió forintért vett egy lakást a Belvárosban, de a házra egy ismert és befolyásos politikus szemet vetett. Szállodát tervezett belőle, helikopterleszállóval és minden földi jóval -a terv meg is valósult-, előbb azonban meg kellett egyeznie a lakókkal. A lány harmincöt négyzetméteres lakásáért tizenkétmilliót kínált, nem adta. Tizenhatmillió volt a következő ajánlat, majd ez felment tizenkilenc millióra, de a lány, aki utolsó lakóként maradt az épületben, hajthatatlan volt. Amikor a szomszéd éttermet -ez is a politikusé volt- feljelentette a hangos zene miatt, hárman fogadták reggel a kapuban. Két pofonnal és egy kérdéssel, hogy mennyit szeretne, megúszta. Nagy levegőt vett, és azt mondta, harminckét milliót. Végül huszonkilencet kapott, mellé ráadásként az addigra megenyhült politikus barátságát. Megint költözött, immár egy két és félszobás lakásba a tizenkettedik kerületbe, a japán nagykövetség mellé. Minden nap japán étteremben ebédelt -még Akihito császárt is látta egyszer-, beiratkozott egy főiskolára, elkezdte tanulni a japán nyelvet, a maradék pénzéből pedig OTP-részvényeket vásárolt. Háromezer-ötszáz forintért vette őket, és ahogy emelkedett az értékük, lett egyre bizakodóbb, és élt egyre jobban. Amikor már tízezer forint körül jártak, azt gondolta, vár még egy kicsit, aztán eladja őket, és jó néhány évig nem kell a megélhetésén töprengenie. Ekkor ütött be a válság, és a részvények zuhanni kezdtek: az OTP meg sem állt ezernégyszáz forintig. Az összes részvényét ennyiért adta el, aztán, amikor az OTP részvényárfolyama megint emelkedni kezdett, gondolt egy merészet. Eladta a lakását, a pénz nagy részéből megint részvényeket vásárolt, és bérelt lakásba költözött.
Most már egy részvényen nem nyert olyan sokat, mint azelőtt, de sokkal több részvénye volt, ezért ameddig az árfolyam emelkedett, megint bizakodóbb lett, olyannyira, hogy azt sem tartotta lehetetlennek, hogy mindent visszaszerez, amit elvesztett, sőt még többet is. Abban a szempillantásban, hogy megduplázza a tőkéjét, kiszáll a tőzsdéről, fogadta meg magában. Öt-hatezer forintig emelkedtek is az OTP részvényei, de aztán megint zuhanni kezdtek. Ő már nem kockáztat többet, mondta magában elkeseredetten, és -újabb veszteséggel- kiszállt az üzletből. Most egy albérleti szobája van egy kétszobás bérelt lakásban, amelyet egy másik lánnyal kell megosztania. Igaz, nem rossz helyen, a Zöldlomb utcában a Rózsadombon. Visszatért a festészethez -amikor jól mentek a dolgai, a kellékeket is kidobta, most apránként kell pótolnia őket-, ugyanakkor telefonügyeletet is vállalt egy véletlenszerűen kinézett áruszállító cégnél. A felvételi beszélgetésen szóba került a selyemfestészet, és a cég főnöknője azonnal rácsapott: mindjárt egy nagyméretű reprodukciót rendelt a lánytól, kétszázezer forintért.
Az ember abban a játékban, amit közönségesen játszik, két dolognak van mindenekelőtt alárendelve: a mások általi determináltságnak, meghatározottságnak, és az önmaga általi kondicionáltságnak, feltételeknek alávetettségnek. Sőt nem csak az ember: ezek mindenre vonatkoznak, ami egzisztál, vagyis létezik, egyedül a Buddha kivétel /a Buddha nem egzisztál/. Hogy mit jelent buddhának -már semminek sem alávetettnek- lenni, ugyanakkor /ha csak kis időkre is/ bárki megtapasztalhatja, ha akarja, sokkal egyszerűbben, mint valaha is gondolta volna: MINDEN OLYAN CSELEKEDETBEN, AMELYBEN KI TUDJA FEJEZNI MAGÁT. Az alávetettség a SZEMÉLYHEZ kötött, ha pedig ezt KI fejezem, az nagyjából olyan, mintha felültetném magam egy lóra, majd a LÓ MELLŐL a ló fenekére ütve elereszteném a kantárt. Ami nem szalad el a lóval együtt, lesz valami olyasmi, amiért Gautama Sziddhártha a Tan kerekét megforgatta kétezer-ötszáz esztendővel ezelőtt.
Ha az ember abban a kegyelemben részesül, hogy visszatalál önmaga teremtette labirintusából önmagához, legkevésbé sajnálatot szabad éreznie bármi iránt, amit otthagyott. Egyetlen dolgot szabad éreznie: mélységes hálát.
2010-09-02