Az idegen

Sötét haját hátravetette,
úgy figyelt senki által nem hallott zenékre:
kürt rikoltott, döngött a dob, a hegedű sírt,
s méz csurgott mohó tenyerébe.

Nézte ezt a furcsa világot,
komoly volt, szép és szomorú, szomorúbb, mint mi,
tamarind- és akácvirág, lelkek közt lélek,
zár, amit nem bírtunk kinyitni.

Majd leszállt, elnyelte a város,
elúszott, mint barna felhő a barna égen,
ruhája libbent, és még egyszer visszanézett,
s nem tudtuk, mi van a szemében.

2015. 08. 23.