Mindenki ismeri a vásározó egyszeri cigány sztoriját a vak lóval, aki, miután a lovat sikeresen eladta, és az a vevővel nekiment a legelső fának, így mentegetőzött: "nem vak ez, kérem, csak bátor".
A HMP nőtagozata - majd még erről beszélünk, csak nem ma, magáról a szóról is, amit nagyon szívesen nem használnék - megalakulásakor, azaz tegnap valamiért szintén előjött a "bátorság". Nemegyből jött elő, hanem kettőből, azaz eszembe jutott az utóbbi durván öt évszázad magyar hadereje. Jó, tisztelet a végvári vitézeknek, az erdélyi fejedelmeknek, az 1848-49-es honvédeknek, legyen csak százötven év. És még úgy sem igaz, ezt azoknak írom, akik bele fognak kötni. Én is belekötnék.
Szóval azt kérdeztem hangosan saját magamtól, hogy - enyhe kifejezéssel - miért nincs topon a mai magyar katona a világ egyéb katonái között? Persze, hogy sok oka van annak. Ilyen ok - mindenekelőtt - a motiváltság hiánya, az általános társadalmi közérzet, másképpen általános vereségérzet, a kilátástalanság érzete, az a homályos tudat, hogy senki, de senki az ismert (párt-) politikusok közül nem akar mást, mint a saját pecsenyéjét sütögetni, és így tovább. (Azért homályos ez a tudat, mert még a nem teljesen apolitikus, tehát "választó" tömeg is érti, de nem akarja érteni. Vagyis az övéiről makacsul azt mondja: "nem olyanok", legrosszabb esetben "nem tehetnek mást", az ellenfelet pedig démonizálja.)
És akkor eszembe jutottak számtalan háborús olvasmányaim. "Ezek már nem az 1940-es katonák" - mondták maguk a németek a fordulópont utáni hadseregükről. A bátor katona hal meg legelőször, hangoztatta sokszor a Führer is. Ha pedig a bátor katona hal meg legelőször, akkor a gyáva fog szaporodni. És egy olyan országban, ahol háború háborút, megszállás megszállást ért, ráadásul évszázadokon keresztül, jó esély van a "bátorság-gének" teljes kiirtására.
Igaz ez? Természetesen nem igaz, csak tegnap felmerült bennem, ma meg leírtam. Mert akkor mi a helyzet a görögökkel, akik az őket megtámadó olaszokat még Albániából is kiszorították, és akikkel még a németek is nehezen bírtak (Krétán vérzett el a német ejtőernyős haderő, olyannyira, hogy aztán talpra se állt többé), mi a helyzet a kurdokkal, afgánokkal, zsidókkal, szerbekkel, hogy csak néhányat soroljak? Marad tehát a motiváltság. Jó példa erre az amerikai hadsereg koreai szereplése. Dél-Koreát az északiak támadták meg 1950. június 25-én, sztálini jóváhagyással. Az ENSZ felhatalmazása után a helybélieken kívül reguláris amerikai csapatok szálltak velük szembe, jobban mondva próbáltak velük szembeszállni, gyakorlatilag sikertelenül. Az elit tengerészgyalogosok akkor értekeztek, amikor már jóformán az egész félsziget elveszett. MacArthur tábornok zseniális húzásával - az észak-koreai erők hátában megvalósított incshoni partraszállással - ők fordították meg a háború addigi menetét. A kommunizmus eszméjével motivált észak-koreai csapatoknak csak az elittudat által motivált amerikai tengerészgyalogság volt méltó ellenfele. Ugyanez zajlott le hat évvel korábban a Kárpátokban, ahol az 1. magyar hadsereg 1944. október közepéig kitartott az Árpád-vonalban, és azt csak a bekerítés fenyegetése miatt volt kénytelen feladni. Ez már nem a Don-kanyar volt, hanem magyar terület, VALÓSÁGOS ellenséggel.
Tehát a kulcs a MOTIVÁCIÓ. Az, ami egy ideje nálunk hiánycikk. De miben áll maga a bátorság? A félelem hiányából? Ugyan már. Hargitay Zoli barátom is cáfolta, én pedig teljes mértékig elfogadom. Apró megszorítással azt is, hogy mindenki fél - talán tényleg fél mindenki VALAMENNYIRE, de egészen biztos, hogy NEM EGYFORMÁN -, és akkor a bátorság ennek a félelemnek a legyőzése lenne. De nem. Benne van a félelem legyőzése is, hogyne volna benne, csak nem ez a kulcs. A kulcs a TISZTA TUDAT. A félelem TISZTA TUDATTAL való legyőzése. Ha valaki olyan szerencsés, hogy természetéből adódóan kevésbé fél, akkor úgy, ha jobban, akkor meg úgy. Mindkettő bátor, legföljebb utóbbit jobban tiszteljük érte. Ki hát akkor a vakmerő? Benne van a nevében is. Az a vakmerő, aki vakon mer. Aki azért nem fél, mert nem látja, amitől félnie kellene. Ezért itatták le és/vagy drogozták be a katonákat ütközetek előtt. Hogy hiányozzék belőlük a tiszta tudat, másképpen a LÁTÁS KÉPESSÉGE. Persze nem kell ehhez alkohol, vagy drog. Sokszor elég a - szintén és nem véletlenül - "vak" düh, vagy bármilyen érzelmi felülírás. Egykutya. A lényeg a vakság.
De a vakmerőség is összetéveszthető mással. Az előbb azokról az emberekről beszéltünk, akik ugyan képesek volnának a - bizonyos fokú - tisztánlátásra, de - akármilyen - pszichés gátoltságból (amelyet nem tudnak vagy nem akarnak leküzdeni, vagy amelyet kifejezetten kívánnak) mégsem élnek vele. Léteznek azonban olyan emberek is, akik NEM KÉPESEK a veszély felismerésére. Belőlük lesznek a mintakatonák. Ők kapják a legtöbb kitüntetést. És ŐK halnak meg legelőbb, ezért nem igaz, amin a bevezetőben elmélkedtem. Nem bátrak. Még csak nem is vakmerőek.
Egyszerűen BUTÁK.
Mit mondana tehát nektek, mai magyaroknak egy régivágású angol lovassági tábornok? Be brave. LEGYETEK BÁTRAK.
Persze ehhez előbb motivációra is szükségetek lesz. VALÓSÁGOS motivációra, nem pártpropagandára. És, már csak azért is, hogy képesek legyetek a kettőt elválasztani...tiszta tudatra.
2013. 10. 03.