„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!” (Arany János: Szondi két apródja)
"Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj." (Radnóti Miklós: Razglednicák)
Moszkva (Széll Kálmán-) tér - Fillér utca - Hankóczy Jenő utca - Zilah utca - Présház utca. A Fillér utca teteje felé kezd a kilátás igazán széppé válni. Én jobban szeretem a budai hegyoldalakat, de ízlés dolga. Amikor a Gellérthegyen laktam, a Szirtes úton, szemben a Búsuló Juhász vendéglővel, a pesti oldaltól is elállt a szavam, már a lépcsőházban is, különösen éjszaka. De most nem volt éjszaka, csak este hat óra, még világos. Most a színek és illatok voltak a főszereplők. Akivel odamentem, évek óta egy építészirodában dolgozik, nála nem a virágzó tulipánfáké volt a főszerep. Körülbelül négy házat láttunk az egész úton, ami tetszett neki, a Pasa Park épületei nem voltak közöttük. Eleinte a mellette levő lakótelepet gondoltuk annak - hát ez elég gyatra, mondta -, aztán végül eljutottunk az igazihoz.
Vannak helyek a városban, ahol úgy érzem magam, mintha nyaralnék - ilyen volt, amikor életemben először a Corvin sétányra tettem a lábam -, vannak, ahol úgy, mintha külföldön lennék, de ez nem ilyen. Nem fogom ócsárolni. Nekem tetszett. Nem építészetileg - nem mintha értenék hozzá, de azért rengeteg házat láttam, amit sokkal jobban értékelek, például egyet a III. Remetehegyi úton, és kilátás ott is van, bár meg se közelíti ezt -, hanem érzelmileg. Jó a hangulata. Pontosítok: gondtalan a hangulata. Onnét, kívülről. Lehet, hogy csak a látvány tette. Ezért kell(ene) mindenkinek olyan helyen lakni, ami tetszik neki. Ami jó a szemnek, jó a léleknek is. A bepiszkolódás a szemnél kezdődik. Már a szamurájok is tudták. Ilyen nekem a Petőfi-pihenő felé vezető út Szentendrén. Visegrádig bezárólag minden kis menyétszart ismerek azon a vidéken, mégis ez az egyetlen, ahol lenullázódik bennem minden rossz. Pedig semmi különös, Izbéget elhagyva egy nagy birkalegelő, egy elvadult gyümölcsöskert, közepes kaptató, turistaház és egy rét, majd egy kilátó zászlóval. Utána jöhet - ha az embernek van hozzá kedve - egy kis szívás jó meredeken lefelé (vissza felfelé), aki szeretne, elmehet akár a Lajos-forrásig is. Számomra a felüdülés az út első része, a zászlóig. Nem annyira jó a testnek, de a léleknek kiváló. Fene tudja, hogy miért.
Itt jól éreztem magam. Minden együtt volt, amit Budapestben szeretek: hegyek, virágok, fák, csend. A kertben ipiapacsot játszó gyerekek, néhány felnőtt, köztük egy úr, aki mintha fél éves tanzániai szafariról jött volna vissza. Ugyan, mondta az útitárs. Hawaiiről, Phuketről (Thaiföld), Acapulcóból, Rióból, esetleg Goáról (India) vagy Sun Cityből (Dél-Afrika, a kaszinójáról híres). A szafari Semjén specialitása. Még Lázár is beéri néhány száz európai fácánnal. Nehogy azt higgyék, az irigység beszélt belőle, vagy beszél belőlem. Hawaiin kívül az említett helyek mindegyikén jártam, Afrikát is beleértve, nagy részén vele együtt, jó, szafarin csak egy egészen kicsin, Johannesburg közelében, ő viszont Kenyában egy valódin is.
Gondtalanság, írtam az előbb. Gazdagság, és ebből fakadó gondtalanság. Minden, ami az igazi, hitelesnek tűnő illúzióhoz kell. És a kontraszthoz. Túl sok aluljárót látok mostanában.
Hogyan fogják érezni magukat ezek az emberek a börtönben? Orbánt - ha megéri - nem oda gondolom, inkább valahova Oroszországba. Azerbajdzsánba, kontrázott az útitárs. Jó, akkor Azerbajdzsánba. De ő különben sem itt lakik.
És a többiek? Egy feleség - különösen, ha nem jött nagy jólétből ő sem, és az a fő feladata, hogy vásároljon és reprezentáljon - még hozzábutulhat. A gyerekeknek már természetes. De a férjek? Van-e veszélyérzetük? Egészen biztosan van, kollégáikkal együtt. Ezért ez a sok jogszabály, uszítás, magánhadsereg. Lehet is, mert EZ a hely már túlságosan ismert. Itt egyetlen KISEBB lakást - ez a Pasa Parkban 130 négyzetmétert jelent -, amelyet tizenöt éve is félmilliós négyzetméterárért árultak, cirka havi egymillióért ADNAK CSAK KI. Semmi más nem kell, mint annak a teljes átérzése, lent, a város gyomrában, hogy az a gyomor azért ilyen, hogy ezt az itt lakók megtehessék. Nem tudatosulása, hanem átérzése. És távolról sem a proletár kontra burzsoá ellentétről van szó. Megpróbálják erre kivezetni, Lázártól (ő sem itt lakik) a többi potentátig, de ez is csak olyan, mint a többi, amit beszélnek. Mákony és maszlag. A burzsoá megdolgozik a pénzéért. Letesz valamit az asztalra, hogy burzsoá lehessen és burzsoá maradhasson. Valami olyat hoz létre, amiből a gazdaság (is) profitál. Munkahelyeket teremt, termel, és ha hagyják, az esetek nagy részében megfizeti a munkásait. Ezek az emberek nem burzsoák, hanem meggazdagodott proletárok. Még az igazi proletár is magasan felettük áll, mert ő, ha alkalmazzák, legalább termel valamit. Ezek az emberek nem termelnek semmit. Nem irányítanak semmit, hacsak a propagandát nem. Semmit nem tesznek hozzá semmihez, hanem elvesznek belőle. Ha az igazi burzsoák éhbért fizetnek a munkásoknak, részint azért van, mert a bérekre akkora terhet raknak, hogy a tisztességes fizetéseket már nehéz kigazdálkodni. Feketén - zsebből - kell kipótolni. A minimálbér is ezért nő. Nem azért, mert a Pasa Park-i embereket elfogta a jótét lélek, hanem azért, mert a magasabb (kötelező) bérek után több az ellopható (vagy az ellopottakat pótló) közteher. Amiből a munkavállaló a szelet kenyeret, felvágottat, esetleg kockasajtot és minivajat látja egy lepusztult halálgyárban, majd negyven-ötven év gürcölés után, ha mégis túlélt, a létminimum alatti, nyugdíjnak hazudott alamizsnát.
Tehát akkor félnek? Félnek, de megpróbálják megnyugtatni magukat. A főnök biztosan tudja, mit csinál. Szó szerint ezt hallottam egyszer egyiküktől. És ha a főnök is fél, és az egész meghaladja azt a szintet, amit gyomorfekély nélkül még ki lehet bekkelni? Akkor jön a gyomorfekély, vagy a tudatos elfojtás. Autókkal, nyaralásokkal, a fejek elfordításával, gondolatok elnyomásával. Ameddig még lehet. Nem hatossal járnak. És a hatos még istenes, a maga koldusaival is. Nem teszik be a lábukat a Blaha vagy a Nyugati aluljáróiba. Nem látnak saját ürülékükben fetrengő hajléktalanokat. Nem látnak megdermedt holttesteket reggelente a Ferenc körút alatt. Ők a panorámát látják, aztán beülnek egy Audiba, elviszik őket a munkahelyükre, egy Dunára néző szobába, nemsokára a budai Várba, ahol egész nap azon törhetik a fejüket, miből lehet még elvenni, úgy, hogy azt lehessen hazudni, ennek pont az ellenkezője történik, majd ismét beülnek az Audiba, ami elviszi őket egy teniszpályához, vagy haza a jakuzziba (a Pasa Parkban a lakások szériafelszerelése). Nem kukákból kotorásznak a maradékok után, hanem a Four Seasons-be járnak ebédelni. Nem kell a nyócker gangos romházaiba óvatoskodniuk ötszáz forintos biofűért, ha pedig lebuknak, ők perelhetik be az őket lebuktatókat, és ha elvesztik a pert, nem közmunkára vagy börtönbe kerülnek, hanem Ibizára, ahol ott folytathatják, ahol abbahagyták.
Észrevetted-e, kérdezte az útitárs lefelé menet, hogy mindenki minket nézett? Szemek sarkából, vagy egészen nyíltan. A bronzbarnára sült, Csabának szólíttatott férfiútól az autójához tipegő luxusfeleségig. Talán ezerkilencszáztizenhét ősze lehetett ilyen, Pétervárott. Vagy ezerkilencszázöt tele. Tizenkilenc ősze Budapesten. Kilencszázötvennyolc ősze-tele Havannában. Kilencszázhetvenöt tavasza Saigonban. És ahogy nőnek az autók és a lakások, úgy nő a félelem is. Akkorára nő, hogy végül megnyílik a Csillagkapu, ami mögött nincs semmi más, csak egy álomvilág. Ott eltűnik, hogy ne maradjon, csak a puha álom, panorámával, tulipánfákkal, luxusautókkal, jó ételekkel, szép nőkkel, és sok-sok pénzzel, amely minden nappal még több pénzt vonz el onnét, ahol lassan nincs már semmi, anélkül, hogy újratermelné magát, vagy lehetőséget adna az újratermelésre.
Rettenetes lesz belőle az ébredés.
2016. 04. 04.