meghalni. Kipling is megmondta, Geszti Péter is. Elvonulnak az elefántok, az állatok úgy általában, már amelyikük képes rá. Nemrég elpusztult az a vérebecske, amellyel kölyökkora óta foglalkoztam - hogy miért, lényegtelen, most nem az állatorvosok ellen akarok kirohanni, mindenesetre másfél éves volt -, az is elvonult. Ki a kertbe, az alá a fa alá, ahova addig sohasem feküdt. Az ember más lenne?
Ma beszélgettem valakivel, akinek haldoklik a keresztapja. Ötvennyolc éves, miben másban, mint rosszindulatú daganatban. Világéletében makacs ember volt, mondta az illető, most is az utolsó percben ment el orvoshoz. Mindennap bejárnak hozzá, mert "neki jó, hogy ott vagyunk mellette". Nekünk nem jó, teszik hozzá, sőt kifejezetten rossz, de el kell viselnünk.
Hát igen, megint az önzetlenség. És még valami más is, mindjárt leírom. (Mindenki a halállal jön mostanában. Vagy úgy, hogy haldoklik és/vagy meghal, vagy úgy, hogy valaki haldoklik és/vagy meghal mellette, esetleg úgy, hogy beszél róla. Pedig én már befejezném.) Nekünk nem jó, de megtesszük. Pedig csak át kellene gondolni. A mérleg egyik serpenyőjében ott vannak a kellemetlenségek. A másikban a kötelességérzet (nem keverendő a kötelességgel). És akkor az utóbbi lehúzza. Megfigyelte, kedves Olvasó? Azt fogjuk tenni, ami a MI lelki egyensúlyunkat helyreállítja. Teljesítjük "kötelességeinket". Elveszünk ebből a serpenyőből.
Persze, hogy nem méznyalogatás. De az élet nem is a méznyalogatásról szól, hanem a lelki - és testi - egyensúlyról. Arról, amiért - ha a külső környezet változik - BELÜL igyekszünk megteremteni és fenntartani egy állandót. Amikor ez kudarcot vall, valamilyen értelemben végünk. Vagy pszichésen-mentálisan, vagy testileg, vagy így is, úgy is.
Hogy is mondja a fizika? Minden test nyugalmi állapotra törekszik. Az erők az ő egyensúlyukra. Amikoris a vektoriális eredőjük NULLA.
Ez volt az érem egyik fele. A másik Ő. Akinek a "jót" tenni akarjuk. Még öntudatlan állapotban is érzékeli, hogy ott ülünk a szobában, mondta az ismerősöm. Ha nagyon mélyen alszol, te érzékeled? - kérdeztem tőle. De Virág elvtárs szavaival "ne nyissunk vitát", legyen, érzékeli. NÉHA érzékelheti, így pontosabb. Hogy aztán ez jó, avagy rossz...csak magamból tudok most kiindulni. Nekem, ha nagyon beteg vagyok, általában kifejezetten rossz. A TUDAT, hogy ott LEHET valaki, ha kívánom, az tényleg megnyugtató, de ez a tudat nem azonos a tényleges fizikai jelenléttel. Ha mégis megtörténik, UTÁNA megkönnyebbülten felsóhajtok. Néz, beszéltet, mesél, szóval csupa olyasmit csinál, ami kifejezetten fáraszt. A nagy kő a cipőmben, ami után baromi boldog vagyok, ha levehetem. Az új probléma, ami felülírja a régit.
Nem az egyedüllét a rossz, felebarátim, hanem az EGYEDÜLLÉT ÉRZETE. Ég és föld a különbség. De ezt mindenki tudja, még a nyájas Olvasó is: gondoljon bele, érezte-e valaha magát egyedül egy nagy társaság kellős közepén? Vagy valaki MELLETT, lett légyen az rokon, barát, szerető?
De hiszen ő csak kibic. Nem neki kell megvívni a csatát, hanem nekem. Még az orvos sem gyógyíthat meg: ÉN GYÓGYULOK MEG, ha meggyógyulok. De lehet, hogy nincs hozzá kedvem. Még azt is megkockáztatom, hogy AZ EMBER NEM HAL MEG ADDIG, AMEDDIG NEM AKAR. A nagymamám kilencvenhét éves koráig nem akart. Járni nem tudott már, gyakorlatilag süket volt és vak, de imádott élni. Még így is imádott. Aztán, 1989. december tizedikén, napra pontosan tizenhárom évvel a nagypapám halála után volt egy gyenge pillanata. A nagypapám nyolcvanöt évig élt. Mielőtt eltávozott, átment egy szívinfarktuson, egy tüdővizenyőn, de nem adta fel egy bizonyos szerdai napig, amikor tudta, hogy meg fogom látogatni. Addigra egész jól lett. Meglátogattam, másnap megreggelizett, majd hátradőlt és meghalt. Hány millió ember ismer ugyanilyen sztorit?
Szóval SOHA ne takarózzunk azzal, hogy valamit azért teszünk, mert az a másiknak jó. Soha. Azért tesszük, mert az valamiért NEKÜNK fontos. A többi nem a mi dolgunk.
Gonosz vagyok, mondta az ismerősöm. Nem, nem vagyok gonosz. Gonosz ember különben sincs, csak kisebb-nagyobb mértékben szerencsétlen. Kegyelem nélkül való. (Amiről fentebb írtam, pláne nem a gonosz-jó kategória, de ha az ember egy érdekes témára bukkan...) De hogyan lesz szerencsétlenné, és mit értünk "szerencsétlen" alatt? Például úgy, hogy elkövet valamit, ami nála a "rossz" fiókban volt addig. Embertársai ezután ahelyett, hogy alkalmat adnának neki a javításra, őt magát helyezik ugyanabba a fiókba. Vagy nem helyezik, de ő úgy gondolja. Valamiért nem tud javítani. Hogy akaratgyengeség miatt, vagy más miatt, most lényegtelen. A lényeg az, hogy nem tud. És mivel ő is állandó belső környezetre törekszik, mint mi mindannyian, megpróbál - szintén, mint mi mindannyian - KOMPENZÁLNI. Ha "jó" cselekedetekkel nem tud, akkor felveszi a "rossz" szerepét. Ha Istennel nem tud azonosulni, még mindig itt van az Ördög. Pontosan ugyanazt teszi, mint az angol bulldog kitenyésztői tették. Megalkották azt az amorf formát, amit ma is látunk, és amelynek - egyik - velejárója az ún. "bulldogharapás" (előreharapás) volt. Nem tetszett ez a kitenyésztőknek sem, de nem tudták visszacsinálni. Némi sikertelen kísérletezés után egy huszárvágással megoldották a dolgot: beleírták a standardba, hogy az angol bulldog ILYEN. Előreharap, és kész. Attól kezdve amelyik nem harapott előre, azt zárták ki a tenyésztésből.
A "gonosz" ember úgy kompenzál, hogy "gonosznak" tartja magát, és eszerint is viselkedik. Nem áll ellen, hanem behódol. A zuhanó kő, mondta Hamvas. A kegyelem nélküli állapot, hogy ismételjem saját magam. És ez a legrosszabb, ami az emberrel történhet. Egyenes következménye az a bizonyos egyedüllét-érzet. Nem azért, mert egyedül van, hanem azért, mert egyedül érzi magát.
A Pokol. Itt és most. Vagy ott és majd.
A Pokol az abszolút magány. És távolról sem azonos a haldokló magányával. Kivéve, ha -
De ez már az üdvtörténet lenne, amit most nincs kedvem taglalni.
2013. 08. 09.