- Megszakítok veled minden kapcsolatot - mondtam félig-meddig tréfásan (eddig) utolsó gyermekem (akkor terhes) anyukájának, nyolc évvel ezelőtt.
- Ez már aligha lehetséges - válaszolta ő.
Lehetséges, vagy sem: legalább tizenöt éve ismerem, született egy kislányunk, de nem egymásnak rendeltettünk. Nincs köztünk semmiféle kapocs. Vagyis van, Hanga Szófia, a kislány, de ezzel vége. Olyan, amiben csak mi ketten vennénk részt, nincs. Én kapcsolódom (e pillanatban még ezt sem) a kislányhoz, és ő is. Két oldalról tartunk felé, ami csak irány szerint mutat egymásra. Valami célja biztos volt, mondja a sorshívő, de ez, ahogy egyszer már megbeszéltük, csak VISSZAFELE igaz. Az ok mindig VISSZAFELE ok. Még akkor is, ha tudatosan törekszünk a végkifejletre. Bárhogy elsülhet. Ezt még a legtompább szesztestvér se mondaná másként.
Elizabeth Taylor nyolcszor ment férjhez élete során, ebből kétszer a Shakespeare-drámák specialistájához, Richard Burton színészhez. És hiába volt a többi hat férj: csak Burton volt az igazi. Tizenkét évet töltött vele, a többiekkel kétszer ennyit. Burtontől való utolsó válása után még húsz évet élt. És mégis.
Három dogma is kapcsolódik a témához. Természetesen saját dogma, ezt nem lehet elég sokszor leírni. Kiválóan meg fogjuk érteni egymást, írta nekem ma egy olvasóm, mert mindketten "ugyanúgy utáljuk a dogmatizmust". Nem utálhatod a dogmatizmust, válaszoltam. Hiszen neked is vannak sajátjaid. Mindenkinek vannak dogmái. A szó két dolgot jelentett: császári parancsot és személyes belátást. Ha valaki csak a törvényhez tartja magát, ha csak visszamond az iskolában valamit, bárhol, akkor ugyanúgy egy dogmát követ, mint amikor egyszer életében gondolkodik egy dolgon, valamire jut, és a továbbiakban ezt ismételgeti. Ha a kettő együtt van, akkor meg pláne. A lényeg a változtathatatlanság. Az élet végéig, vagy - mint nálam - az újragondolásig. Az ember lusta. Én annyiban különbözök a többségtől, hogy semmit nem fogadok el kánoninak, ameddig nem gondolkodom rajta. Tartom magam hozzá, ha tartom magam, de csak ideiglenesen. Tudja, kedves Olvasó, mint Orbán Viktor saját magát a 89-es Alkotmányhoz. A végén közmondásgyáros leszek.
Az olvasó hölgy persze az egyházi dogmákra gondolt, és az azokhoz való fanatikus ragaszkodásra. Muszáj neki, írtam, mármint az egyháznak dogmákat csinálni. Az alapoktól való folyamatos eltávolodást meg kell magyarázni, és el kell fogadtatni, különben lehet új egyházat építeni. A szervezet megy a maga útján, és az az út soha nem azonos azzal, amit a kezdetekkor gondoltak róla. Minden rendszer öntörvényű.
Két embert sok minden összeköthet: szerelem, barátság, bajtársiasság, elvek, munkahely, hobbi, gyerek, bármi vagy bárki. Alapvetően azonban mégis kétféle kapcsolat van: közvetlen és közvetett. Mint azok a kémiai reakciók, melyek közvetlenül végbemennek, és azok, melyekhez katalizátorra van szükség. A megpróbáltatás, ideológia, munka, hobbi, gyerek katalizátor. A szerelem és barátság, de még az egyszerű szimpátia is más. Face to face. Ez az, ami tényleg róluk szól.
Ez minden házasság árnyoldala. Ha az állam vagy az egyház, esetleg mind a kettő beledugja disznóormányát. Milliószor elmondtam, hogy a házasság mint intézményes szabályozás lényege NEM két ember kapcsolata, hanem AZ UTÓDOK. Persze a társadalom jól megfontolt érdekében. Az EGYKORI társadalom jól megfontolt érdekében. Mit hisz a jámbor házasulandó? Hogy azzal, hogy az ő akarata papíron is jóváhagyattatott, és azzal, hogy ezentúl az állam valamiféle védnökséget vállal a házasságuk felett, kettejük kapcsolata is erősebbé válik. Az anyakönyvvezető és a pap a jó tündér. Mostantól az asszony (ember) nem fog félrenézni, nem lesz másba szerelmes, nem fog mással flörtölni, még vonzó sem lesz számára senki más. Tudja, hogy nem így van, de mégis beleesik. Az ember szeret bedőlni a látszatoknak. A felszínen materialista, és mintha élvezné. Lepapíroztuk, főnök, mondta egykori kisszövetkezeti elnököm a teljesítést és számlát reklamáló ügyfélnek.
Mi történik? MEGJELENIK A KATALIZÁTOR - az állam és az egyház -, ott, ahol arra semmi szükség nincs. Mi fog történni? Ideális esetben semmi. Boldogan élnek, míg meg nem halnak. De ideális eset kevés van. Olyannyira kevés, hogy még a házasság igen szigorú katolikus szabályozása is azt hozza fel indokul, hogy a két ember hosszútávú együttélése a házasfelektől elvárt módon lehetetlen. Szükség van hozzá az elválás tiltására, és a krisztusi kegyelemre. Arra, hogy Krisztusra hivatkozva az ember felülírja önnön természetes vágyait, és boldogság helyett az elviselést tegye élete alapjává. Nyeljen, miközben azt mondja, hogy nem nyel, és megpróbálja magával elhitetni, hogy ez így a legjobb. Hogy finom, ami nem finom. Hogy folyamatosan hazudjon, legelőször saját magának. Krisztus azért tiltotta meg a válást, csavar egyet az egészen a katolikus dogmamagyarázó, mert bár tudta, hogy a zökkenőmentes együttélés emberi erővel lehetetlen, de az ő kegyelmével lehetséges. Mintha az lett volna a célja, hogy az ember rá, és egyedül rá hagyatkozzon ebben is. Nem folytatom, kedves Olvasó: én is megizzadtam, ameddig ezt a gondolatmenetet reprodukáltam.
Tehát mi történik? Ugyanaz, mint amikor egy homogén tárgyat eltörünk, és a két részt összeragasztjuk. Lehet, hogy a ragasztó szilárdabb, mint az eredeti tárgy volt. Lehet, hogy OTT soha nem fog eltörni. De -
Ha egy kapcsolatban bármelyik fél KOMOLYAN kimondja, hogy vége - azt fogalmazza meg, amit érez -, annak a kapcsolatnak - abban a formában - akkor és ott vége. Bármennyi idő telik is el utána, és bármi történik vagy nem történik. Ez az első számú dogma.
Ugyanakkor ha két ember között egy kapcsolat létezik, akkor bármit mondanak - anélkül, hogy éreznék -, bármit csinálnak, bármennyi ideig távol vannak egymástól, bármilyen messze, akkor az a kapcsolat létezik. Ha elválnak, ha szakítanak, ha ezer kilométerre sodródnak egymástól, és úgy élik le az életüket, akár másik ember mellett, ha közben meghal valamelyikük, létezik. Ez a második dogma.
De Isten - a természet - adott egy vigasztalót, arra az esetre, ha az érzések tévesek volnának. Ha csak azt hinnénk, hogy szeretnek, de bebizonyosodna, hogy mégsem. Ha csak reménykednénk, hogy szeretni fognak. AZ EMBER NEM SZERETHETI AZT, AKIRŐL TUDJA-ÉRZI, HOGY ŐT NEM SZERETI. Ez a feltétel: tudnia kell, teljes bizonyossággal, és éreznie is kell. Fel kell hagynia a reménnyel is. Ez nem az "az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért". Nem a "de jó lenne, ha így lenne". Nem a "doktor úr, ahhoz képest, hogy nem fáj, nagyon fáj". Ez a harmadik dogma.
2015. 01. 26.