Minden eladó. Minden. És mindent meg lehet kapni, ha megadjuk az árát. Kérdés, hogy mi az az ár.
Egy nagyon kedves barátom mondta ezt nekem ma este. Ugyanaz, aki azt is mondta, hogy ami a miénk, azt megkapjuk időben.
Háború. Igazi, véres, valóságos, amit az emberek háborúnak neveznek. Nem átvitt értelemben. A háborúval az a baj, hogy sokan ma is beveszik azt a tévtanítást, miszerint a győztes háború rentábilis. Többet hoz a konyhára, mint amennyibe kerül. Hát sajnos nem. Minden háború ráfizetés. A vesztesről mindenki tudja. De a győztes is.
Ezért nem mindegy, hogy hogyan akarjuk megkapni, amit meg akarunk kapni. Ha megfizetjük, megkapjuk. De lehet, hogy háború az ára. Az igazihoz hasonlóan vívott, bár nem igazi háború. És a háború ráfizetéses. Mindenképpen. Lehet, hogy ezt kell megfizetnünk. És akkor az ár nagyobb lesz, mint a bevétel. Van, hogy nincs mit tenni. Ha nem lehet kitérni előle. Nekem például nem lehet. Chamberlainnak sem lehetett 1939. szeptember 3-án. Át kellett nyújtania a náci Németországnak szóló hadüzenetet, bármennyire is nem fűlt a foga hozzá. Anglia is megfizette a magáét, a kölcsönbérleti kötelezettségektől (Nagy-Britannia 2006. december 31-én !! törlesztette az 1941-45 között Amerikától kölcsönbérlettel kapott hadianyagok utáni utolsó részletet) gyarmatbirodalma elvesztéséig.
Én is tudom, hogy nagy lesz az ára. Én sem ígérhetek magamnak mást, mint a Chamberlaint követő brit miniszterelnök a népének: vért, keserves munkát és könnyeket. A vért illetően természetesen átvitt értelemben. Várakozást. Már ez önmagában nagy ár számomra. Nem vagyok türelmes típus.
És akkor megéri? Számomra ez esetben nem adatik meg a töprengés luxusa, de más számára más helyzetekben (other voices, other rooms, hányszor idéztem Capote-t, de hányszor) jószerével igen. Mi is az, amit én itt és most "ár"-nak, megfizetendőnek nevezek? Bármi. Anyagiak, testiek, lelkiek. Nekem az a döntő, amit lélekben kell megfizetnem. Ha lélekben nem rentábilis a dolog. Ha lélekben rentábilis, de a vámot a másik kettő bármelyikében mérik, akkor fizetek, mint a katonatiszt. De tudom-e, hogy a végén rentábilis lesz? Dehogy tudom. Ez mindig lutri. Orosz rulett, ha úgy tetszik.
Illetve mégis tudom. (Szeretek az Olvasóval együtt gondolkodni.) Mégsem lutri. RAJTAM MÚLIK UGYANIS. Ez kivételesen mindig az én kezemben van, legfeljebb nem élek vele. Kicsit olyan a dolog, mint a kundalini-jóga. A farkába harapó, alvó kígyó felébresztése. A szexus átkonvertálása alkotó energiává. Itt az érzelmek felhasználása. Például írásra, ahogy ma teszem. Nem tudok eléggé hálás lenni Jutkának (a fél Budapest úgyis tudja már a nevét) azért, amit tett és tesz. Csak elég sokáig tartson, kérhetném szarkasztikusan. Akkor olyat fogok írni, amit kevesen. Vagy legalábbis olyat, amilyet e nélkül az energia nélkül nem tudnék. Erre épp ma este jött rá a pszichiáter barátom, aki - akkor ismertem meg - bő három hónapja le akarta csapni Jutkát a kezemről. Legalább ő megnyugodott, hogy - ami engem illet - tökéletes irányban mennek a dolgok.
Meg fogjuk adni az árát. Pár napig nem tudtam. Azt gondoltam, ennyi volt. Talán ennyi volt. Értékem a béka segge alatt, saját magamnak köszönhetően. Hogy a béka minek köszönhetően került elő, más kérdés. Béka talán mindig volt. Jutka most azt hiszi, nem béka, hanem csodaszarvas. Bár talán kezd rájönni. Vagy rájöhetne, ha az apró részletekbe belegondolna. Csak azokba, hogy miért csinálja ő ott és most azokat az apró módosításokat, amit csinál.
Negyvenhat éves. Én ötvennyolc. Lehetünk mondjuk hatvanhat és hetvennyolc. Akkor. És én felteszem majd neki ismét a Kis ember-t Ullmann Zsuzsával: "Kis ember, mi lett belőled? Most, hogy elszálltak az évek? Nem kérdezték, hogy elég-e, ahogy éltél, úgy lett vége. Mégis mosolyogsz, mintha bíznál, mintha várnának a hídnál, és én egyre inkább félek, ahogy szép arcodba nézek."
Neki? Kettőnknek. Megkaptuk, mondhatjuk akkor. Időben. Ez volt kimérve. Innentől a miénk.
Pedig -
2014. 05. 14.