Egy ember súlyosan megbetegszik. Azt mondják neki, halálosan. Tudomásul veszi. Nem készít bakancslistát- a hideg kiráz ettől a kifejezéstől -, mint a hasonló című filmben, mert az arról szól, amiről csak olyan értelemben érdemes beszélni, hogy teljünk el vele, és keressünk másutt mást. Eltűnik abban a pillanatban, hogy az utolsó tételt is kipipálta. Semmiről se szól. A semmiről szól. Először azt írtam, hogy róla, de nem róla. Volt/van egy megható történet, közösségi portálokon kering, egy néniről, aki a hospice-házba menet a taxival végigviteti magát a városnak azokon a helyein, ahová valamiféle emlék fűzi. Nápolyt látni, és meghalni. Ez még egy fokkal mindig jobb, mint a bakancslista. De csak egy fokkal. Elkárhozom, és kész.
Szóval az ember tudomásul veszi. Nem akarja lassítani, nem akarja gyorsítani. Elkezd - szemben a bakancslistával - nem magával foglalkozni. Vagyis magával foglalkozni, de másokon keresztül. Nem valamiért. Nem az üdvösségért. Egy újabb súlyos tévedése a kereszténység prezentálásának. Leírom nagy betűkkel is. Nem VALAMIÉRT. E szempontból még jobb, ha ez az ember ateista. Akkor ez eleve ki van zárva. Az ateizmus másért rossz, de erről majd később. Elkezd KIFEJEZNI. Miután a jövő lezáratottnak tűnik, elkezd őszinte lenni. Hiszen nincs miért nem annak lennie. Nem arról a folyamatról van szó, amit "gyász"-nak nevez a pszichológia. Az tényleg csak önmagunkról szól. Nem csapásnak tekinti a helyzetét, hanem lehetőségnek. Egy mindennél nagyobb lehetőségnek. "Most már senki se bánthat, most már semmi se fájhat." Vajon Cipőnek eszébe jutott saját dala, legalább az utolsó előtti pillanatban?
Van egy adott helyzet, amivel az ember megbékél. Nem kell halálos betegségnek lennie, azt csak a könnyebb megértés kedvéért írtam. Azt mondja, ez van. Mintha fegyvereket sorsolnának ki valamiféle harchoz, és ő ezt kapta. Vagy szerszámokat, amihez meg kell keresni a megfelelő munkadarabot. A helyzet egy eszköz. Abban a pillanatban, amint céllá válik, beleestünk a hangyaleső csapdájába. Akkor, ha véletlenül elértük, arra fogunk törekedni, hogy megtartsuk. Azt pedig nem lehetséges. Jön a következő, kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul, mint a gyorsvonat.
Egy másik ember egyedül marad. Elhagyja a felesége, meghal az utolsó rokona, emigrálnak a gyermekei, mindegy. A tetejébe elveszti az állását is. Nem roppan ő sem össze. Azokkal, akik összeroppannak, most nem foglalkozunk. Még a végén megint megkapom, hogy kíméletlen vagyok. Pedig amit írok, különösen a magányról, a lenullázódásról, saját tapasztalatból írom. És egyáltalán nem akarok magas lóról beszélni bárkihez, bárkiről. Tehát ez az ember - látszólag - nem vesz tudomásul semmiféle helyzetet. Ezt mondaná az, aki nem gondolkodik. Esetleg ő maga is, már amennyiben ő sem gondolkodik. A valóság az, hogy nagyon is tudomásul veszi, csak nem mint végleges állapotot. Elfogadja, mert senki nem kérdi tőle, hogy el akarja-e fogadni, és a kezébe nyomják visszautasíthatatlanul, de ki szeretne kerülni belőle. Azt mondja ez az ember, hogy nem. Ki fogok még jönni, nem fogok meghalni, ahogy a Talpuk alatt fütyül as szél-ben is éneklik. Mindmáig alapállás volt, hogy semmit nem kell elfogadni, amit az ember nem akar. Most is alapállás, akartam írni. Olyan nagyon akartam. Valahogy ez van a természetemben. Ez a berzenkedés. Isten ellen, mondaná a keresztény. A sorsod ellen, mondaná a hindu. Reménytelen vállalkozás, amiből csak rosszul jöhetsz ki, mondaná mindkettő. A szabadság a felismert szükségszerűség. Hibásan írtam, amikor ezt idéztem, hogy Schopenhauer, mert Hegel. Schopenhauer persze rímel rá, amikor azt mondja, hogy a szabad akarat annyi, hogy szabad akarni. Ember küzdj, és bízva bízzál, bármilyen reménytelen is ez. Madách, de ezt mindenki tudja. Elérhetetlen vágy az emberé, elérhetetlen, tündér, csalfa cél. Ez meg Vörösmarty, a Csongor és Tünde. Rendben, de mi a baj ezekkel? Az, hogy szánalmasak. Olyanok, mint a boldogság abban a megfogalmazásban, hogy csak egy nagy követ kell a cipőnkbe tenni: baromi boldogok leszünk, amint levesszük. Egyik helyzetből a másikba menekülünk. Nem alkuszunk. Ha szerencsénk van - ha elég erős az akaratunk, mondtam volna tegnap -, akkor visszajön a feleség, születik egy következő gyerek, visszakapja az állását. Visszaállt az eredeti állapot, olyan, amilyen, és fel lehet lélegezni.
Jób könyvét nem nagyon ismerik. Átsiklanak rajta. Pont ma mondtam valakinek, hogy Jób nem egy történelmi személyiség volt. Még csak élő ember se. A Biblia mindkét részében háromféle könyv van: történeti, tanítói és prófétai. Jóbé tanítói könyv. Pont ez a lényege. Jóbtól Isten elvette az egész családját, az egész vagyonát, mindenét, még az egészségét is, épp csak az életét nem. És aztán...aztán NEM KAPTA EZEKET VISSZA. Mivel a történet - nem filozófusoknak írták, bár filozófiai jellegű - heppiendes, lesz megint családja, vagyona, DE NEM A RÉGI. Mit ér vele, gondoltam, amikor olvastam. Mintha egyik embert ki lehetne váltani egy másikkal. De nem erről van szó. Arról van szó, hogy mindegy. A világ folyik. Történik. Változik, pillanatról pillanatra. Így is, úgy is. Legfeljebb nem egyszerre, bár a dolgok valahogy szeretnek sűrűsödni. NEM A HELYZETEKEN VAN A HANGSÚLY. És itt ér össze a két történet. A szereplők, legyenek bár tárgyak vagy élőlények, ebben a megfogalmazásban a helyzetek díszletei. Pedig nem azok. LEHETŐSÉGEK. Lehetőségek, hogy ADJUNK. Hogy Donald kacsának vagy Misi mókusnak, egyre megy. Nem ez a lényeg. Elhagyta az embert a felesége. Jó. Ha vissza akarja szerezni, nem a feleségét akarja visszaszerezni, hanem a régi status quo-t akarja visszaállítani. A feleség nem feleségnek kell. Hiszen bebizonyította, hogy nem az. A feleség azért kell, mert ő a színpad fő kelléke. Lelkünk színpadáé. Ugyanez van, ha valamelyik szülő otthagyja a másikat, mert nem tud vele együtt élni, és a gyerekek mindent megtesznek, hogy ismét együtt lássák őket. Még akkor is, ha már külön élnek, és havonta egyszer látogatnak haza. Így szokták meg. Nem az embert nézik, hanem a helyzetet. Egy képzelt épületet, képzelt tartóoszlopokkal. És beérik ugyanazzal, még azután is, hogy kiderült, csak az ő képzelgésük volt. Mindegy, mondják. Csak nézzen megint úgy ki, mint régen. Lássuk úgy, innen kívülről. Problémákról hallani sem akarunk. Hiszen éljük a saját életünket. Hogy közben pokol a TI életetek? Nem pokol. Hiszen nem veszünk tudomást róla. Néha eljövünk vasárnapi ebédre. Mosolyogjatok, mi beérjük ennyivel is. Aztán úgyis hazamegyünk.
Déri Jánosra, a riporterre biztosan még sokan emlékeznek. Arra is, hogy halt meg. Utolsó hónapjaiban naplót kezdett írni, Napló gyermekeimnek címmel. Én is olvastam, hétről hétre. Tüdőrákja volt, egy háromkilós daganatot operáltak ki belőle, még - így írta - a szívét is át kellett szabni hozzá. Végül a családja kivitte Mexikóba, a Gerson-klinikára. A kezelés méregtelenítés, növényi étrend, beöntések, satöbbi. Hogy mennyire hatásos, az nem ennek az írásnak a témája. (Max Gerson, a módszer kitalálója saját migrénjét kezelte ki vele. Migréndiétának hívta. Akkor gondolkodott el, hogy esetleg az egész szervezetet is gyógyítja, amikor az egyik betege, akinek még bőrtuberkulózisa is volt, közölte vele, hogy a tuberkulózisa is gyógyul. Az nem lehet, válaszolta Gerson. A bőrtuberkulózis gyógyíthatatlan. Lehet, mondta a beteg, az övé mégis gyógyul.) Szóval Dérit elkezdték kint kezelni. Közben - utolsó stádiumban volt - a tumor újabb és újabb áttéteket adott, látható helyekre is, például a bőrébe. Nem fontos, mondták a klinikán. No es importante. Nem fontos. Aztán Déri János, kicsivel a hazajövetele után meghalt, de ez sem tartozik ide.
Nem fontos. Ennyit kell ezekről a dolgokról tudnunk. Egyetlen helyzet sem fontos. Ami fontos, az bennünk van, és úgy válik fontossá, hogy odaadjuk MÁSNAK. Épp az ellenkezőjére kell törekedni, mint amire törekszenek. Nem bevételezni kell, hanem kiadni. "Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt." Nem írom le, ki mondta. "Aki pedig elveszti az ő életét ÉN ÉRETTEM, megtartja azt." Bármit, amit másokkal cselekedtek, velem cselekeditek. Nem egészen így fogalmazott, de ez a lényege. Ha pedig ez a lényege, akkor AKI ELVESZTI AZ Ő ÉLETÉT MÁSOKÉRT, MEGTARTJA AZT. Mindegy, kiért, és hogyan. Ha nem mindegy, akkor csak a színpadunk díszleteiről van szó.
És nem Bibliaóra, kedves ateista Olvasók. Kurvára nem az, ha a Bibliát is idéztem.
És miért rossz az ateizmus? Nem nekem rossz, nem a világnak rossz, hanem az ateistának rossz. Én teljesen másként értelmezem Istent, mint ahogy a teológiákon tanítják, de ez sem...no es importante. Nem fontos. Nem cosa nostra, hogy legyen egy kis olasz is megint. Nem a mi ügyünk, hanem az én ügyem. Ne is beszéljünk Istenről. Beszéljünk csak az egyedüllétről. Arról, hogy amikor a vasfüggönyt - azt is úgy hívják - lebocsátják, és a díszleteket visszaviszik a raktárba, Isten nélkül az ember ott marad pőrén. E tekintetben nagyon igaza van Avilai Szent Teréznek: egyedül Isten elég. Ne lovagoljon sem Istenen, sem Szent Terézen, kedves Olvasó. Értelmezze másként. Úgy, hogy az ember egyedül marad a saját szánalmas egójával. Nem az alanyi énjével, hanem az egójával, bármennyire is utálom ezt a lassan a vízcsapból is folyó szót. A színpad üres. Még egy szék sincs ott, amire leülhetne. És ebben az egóban sincs semmi más, csak Nápoly homályosuló emléke.
És utána -
Ne adja fel, kedves Olvasó. Ennyi megmaradt az alaptételből. De ne egy bizonyos helyzetet ne fogadjon el, hanem egyetlen helyzetet sem. Tudja, mit? Nevessen rajtuk.
A nevetés mindent felold, ha szívből jön.
2015. 02. 11.