"Mindent, amit magamról s a világról
tudtam, néki, csak néki mondtam el,
felszedtem volna lábnyomát a sárból,
s a holdat néki loptam volna el:
s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,
mért nem szeret és mért nem szeretett?
S akkor felült a pamlagon fehéren,
s így szólt: Unom, Villon, az eszedet."
Faludy-Villon: Testamentum
A nép olyan, mint az asszony, mondta mindig Hitler. Hitler asszony, kontrázott Curzio Malaparte - akkor olasz haditudósító - a krakkói Wawelban Hans Frank főkormányzónak, németül Gauleiternek. Hitler a német nép anyja. De a német nép, ugyanúgy, mint a magyar nép, maga is nőnemű. A héroszokat szereti, nem a filoszokat. "Ma már nincsenek ilyen férfijaink!" - sóhajtott fel mellettem egy negyvenes hölgy a régi Filmmúzeumban, a Dohány utca és mai Károly (akkor Tanács) körút sarkán, egy Johnny Weissmüller-film nézése közben.
Csak az a baj, hogy valódi héroszból kevés van. És aki van, általában az se túl okos. Kinizsit vagy Toldit sem az eszéért szerettük. Itt megint álljunk meg egy polgári szóra. Az okosságot általában össze szokták téveszteni más dolgokkal. Például a ravaszsággal, élelmességgel ("megvan a magához való esze"), józansággal ("józan paraszti ész"- erről mondta a gimnáziumi fizikatanárom, hogy az annyi, mint egy józan paraszt), és általában mindennel, amit nem értenek. Minél képtelenebb dolgot kell állítani. A nyolcvanas évek elején szórakoztunk ezzel. Beszállt két stoppos lány az autónkba, megkérdezték, mivel foglalkozunk. Próféták vagyunk, válaszoltuk. Érdekes, mondták erre ők, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mi még csak tanulunk kirakatrendezőnek. Szerelmeslevelet is írtunk. Közösen fogalmaztuk, tele szanszkrit szavakkal, hogy imponáljunk. Teljesen feleslegesen erőlködtünk, mondta a végén a haverom. Az egész levelet kínaiul kellett volna írni.
Az okosság ugyanakkor elrémiszt. Félelmet gerjeszt. Már a feltételezése is. Bizonyos foglalkozásokra a nagyon egyszerű emberek még ma is szinte vallásos tisztelettel tekintenek, mint régen a sámánokra. Ungváry Krisztián jegyezte le, hogy a második világháború végén, Budapest eleste után egy magyar írót is el akartak vinni málenkij robotra. A tatár katona, aki kísérte, elvette mindenét. Mintegy mellékesen -az író tudott oroszul - a gyűjtőhely felé haladva beszélgetni kezdtek, és az író elmondta, mivel foglalkozik. A katona elkomorult. Megállt, a zsákjából szép komótosan visszaadott mindent, megtoldva két órával, megfordult, és hazakísérte az írót. Egyetlen szót nem szólt többet a visszaúton.
Ugyanezért szeretik a nem nagyon okos emberek a tudományos címeket gyűjteni. Elena Causescu ugyanúgy, mint Schmitt Pál. Vagy mint Pista bácsi, akinek címre ugyan nem tellett, de nagyon sokáig a mai és egykori Centrál Kávéház helyén működő egykori Eötvös-klub portása volt, és tiszteletbeli egyetemistának tartotta magát, legalábbis pontosan úgy viselkedett. Ezért aztán a mai politikusok megpróbálnak kombinálni. A természetes viselkedés senkinek eszébe nem jut. Két dolgot vélnek feltétlenül szükségesnek. A doktori címet - a diploma kevés, ennek van valami tudományos és orvoslásra hajazó mellékíze is -, ezért aztán Selmeczi Gabriella ugyanúgy nekiveselkedik a jognak, mint Deutsch Tamás, és a kolbásztöltést, focimeccsre járást, adómentes házi pálinkafőzés ötletét, apró, megható személyes gyarlóságokat, például a protokollszabályok áthágásával gyermekük hátizsákjának a cipelését, vagyis annak érzékeltetését, hogy én is "a ti kutyátok kölyke vagyok". És minderre a koronát a heroizmus teszi fel: a szabadságharc, szembeszállás a nagytőkével, az egész világgal. Legalábbis látszólag. Minél képtelenebb az állítás, annál jobb. Legjobb persze, ha kínaiul van.
"Azt ugyanis már tudja az olvasó," - írja Szathmári Sándor a Kazohiniában -
"hogy ha valaki egészen értelmes dolgokat hirdetne, az ilyet agyonvernék."
Hát ezt kockáztatjuk, kedves barátaim.
2012.08.06.