Nevezzenek el utcát Horn Gyuláról, javasolja Gyurcsány Tarlósnak. Nem túlzás ez egy kicsit? Egy éles eszű, bizalmatlan, barátok nélküli pártember volt, az utolsó - kádári értelemben vett - kommunisták egyike. Nem, nem szocialisták, hanem kommunisták egyike. Mi több, az utolsó meggyőződéses kádári kommunisták egyike. Vannak az óta persze újabbak, de az nekik retro, nekünk - kinek kellemes, kinek kellemetlen - nosztalgia. Összességében az újak azért nem tudják, miről beszélnek, mert semmiféle tapasztalatuk nincs a dologban, és elég fiatalok és elég hülyék ahhoz, hogy úgy gondolják, csak a megvalósítás volt rossz. Pedig a megvalósítás nem rossz volt, hanem olyan, amilyen lehetett, Kádár esetében speciel olyan, amilyen jó csak lehetett. A megvalósíthatatlan társadalmi elképzelésnek egyébként van neve: utópiának hívják.
A tapasztalatokkal és emlékekkel rendelkező idősebbek nagyjából három csoportra oszthatók. Akik uralkodtak (vagy az uralkodók bizalmát bírták), akik szívtak, és akik szintén szívtak, de elfelejtették. Igazán az utóbbiak érdekesek. A pusztában bolyongó zsidókra hasonlítanak, akik minden egyes alkalommal, amikor elfogyott az ennivaló, innivaló, siránkozni kezdtek: "Ó, bár sose jöttünk volna ki Egyiptomból! Ott legalább volt mit ennünk és innunk. Rabszolgák voltunk, az igaz, de életben maradtunk." Hát igen. Volt úttörőtábor, háromhatvanas kenyér, lepényevés, zsákban futás. Mennyit is ért háromhatvan (felfelé kerekítve négy forint - nincs kedvem elővenni a számológépet) akkor? Egy közepes fizetés (amely megfelel ma százötven - kétszázezer nettónak) kétezer forint volt. Ebből kicsivel több, mint ötszáz kiló kenyér telt ki. Ma a fapados kenyér kilója nagyjából kétszáz forint. Ezt megszorozva ötszázzal százezer forintos fizetés jön ki. Amiből az következik, hogy Kádár alatt a kenyér DRÁGÁBB volt, mint ma. De az emlékek, ugye... lobog a tábortűz, lehet kefélni a sátrakban, ameddig a felügyelő észre nem veszi, ki lehet szökni a közeli faluba borért - ez már KISZ-élet, de egykutya. Szép emlék, és kész. Nekem inkább a kettesével járó, műbőrkabátos rendőrök jutnak az eszembe, meg a semmiért kapott pofon a Nyugatinál. Az állandó igazoltatás utcán, állandó razziák az éttermekben, Balaton-parton, a menekülés a sorkatonai szolgálat elől (most sem ártana bevezetni, de nem a fókázásra és kötekedésre alapozva, ahogy akkor volt - ugyanakkor ki tudja, meg lehet-e ezt úszni?), a házfelügyelőknél kezdődő besúgórendszer, a kötelező felvonulások és ünnepségek, és a kötelező világnézet.
Szóval utcát Horn Gyuláról. Lebontotta a vasfüggönyt. Egy fenét ő bontotta le, de jókor volt jó helyen. Mint Rákosi elvtárs anno a búzamezőben, pisilés után. Kihúzta Magyarországot a gödörből. Nem ő húzta ki, hanem Bokros Lajos, akit ezután - a mór megtette kötelességét, a mór mehet - sürgősen menesztett is. Mást mi jót csinált? Nem csinált rosszat, legalábbis sok rosszat nem csinált. Mint miniszterelnök, mert korábban... ő tagadja, mások állítják, vannak tények, és vannak a feledés jótékony homályába süllyedtek. A Munkás-paraszt Hatalomért emlékéremért azért tenni kellett valamit. Hagyjuk.
De minek is neki utca? Hiszen Horn-fok már régóta létezik Dél-Amerikában, a tűzföldi szigetek egyikén, mint az ún. Drake-átjáró legészakibb pontja. Drake - Sir Francis Drake - I. vagy Angliai Erzsébet, a Szűz Királynő kalózaként kezdte, lovagként és helyettes admirálisként végezte, meglepő módon természetes halállal, vérhasban. "Horn" amúgy "szarv"-at jelent, németben is - Horn Gyula bevallottan német származású volt - és angolban is. (A "Horn-fok" elnevezés eredetileg hollandoktól származik, Kaap Hoorn néven, Hoorn holland város után.)
És, hogy a másik oldal is asszociálhasson valamire: van Orbán-tér is, sőt Orbánhegyi út is. Elég, ha az utcákat azokról nevezik el, akik a pártjukon és saját magukon kívül másokért is tettek valamit.
De azoknak nem túl jó az árfolyama manapság.
2013. 06. 24.