Krisztus után 610 vagy 611 Ramadánján egy tehetős mekkai kereskedő, a kurajs törzsből származó, negyven esztendős Muhammad ibn Abdalláh a Híra-hegy barlangjában meditált. Hirtelen hangot hallott. Hogy hol hallotta, a fejében, vagy valahonnan kintről, maga sem tudta. Azt sem, kitől hallotta. Később Gábrielt mondott, de azt már csak ő gondolta. "Hirdesd Urad nevében, aki teremtett, vérrögből teremtette az embert." A hang csak mondta, mondta. "De nem! Az ember bizony nem ismer mértéket, hogy ő magát önmagában elégnek látja." És így tovább, még tizenegy versen - soron - keresztül. Ez lett később a Korán híres 96. szúrája, A vérrög (a Koránt - Olvasmányt - a szúrák hosszúsága szerint állították össze, csökkenő sorrendben). Sugallat volt ez? Vagy mindig a Prófétában lappangott, és csak az alkalmas pillanatra várt, hogy előtörhessen?
Mielőtt egy gazdag özvegyet feleségül véve kereskedő lett, Mohamed volt pásztor, tevehajcsár, járt távoli országokban, Szíriában, Egyiptomban is. Valamennyire megismerte a zsidó vallást, a kereszténységet, a zoroasztrianizmust, de hiába volt kiváló emlékezőtehetsége, ezekből nem lett volna Korán, sem iszlám, legfeljebb valami hasonló, mint a mai bahái vagy szikh vallás. A Korán maga a csoda. Arabul és énekelve, persze, nem magyar fordításban. Akkora hatása volt, mintha 1968-ban Klapka György fogta volna magát, és főműve, a Vámház körút 9. helyett, lediktálva vagy leírva egy száztizennégy fejezetből álló, jórészt szabad verset, még életében egyesítette volna a világ összes magyar ajkú emberét, az összes rokon népet, hogy eltörölve a kereszténységet, meghódítva a fél világot, évezredekre meghatározó módon befolyásolja az emberiség sorsát.
Hogy a Korán megalkotása nem volt tudatos, arra a fejemet teszem. Már a kezdet sem, de a későbbiek sem. Mohamedről azt mondják, hogy analfabéta volt. Vagy így van, vagy nincs, nem számít. Az sem számít, hogy mit vett át a judaizmusból és a kereszténységből, és mit ferdített el. A végeredmény számít. A végeredmény lényege számít. Az, amiért a tradicionalizmus egyik meghatározó alakja, a francia, eredetileg római katolikus René Guénon huszonhat éves korában áttért az iszlámra, majd tizennyolc év múlva Egyiptomba költözött, hogy ott Abd al-Wahid Yahya néven, mint szúfi éljen egészen haláláig.
Mi volt a Korán, megalkotása éveiben? Mohamed szerzeménye? Mohamed önkifejezése? Gábriel arkangyal sugallata? Valami más? Mik a Biblia prófétai könyvei, János Jelenéseiig bezárólag?
Semmi részem benne, szoktam mondani a Defensor könyvéről. Hol van az a Koránhoz vagy a Bibliához, tehetném hozzá álszerényen. De nem. Egyenrangú velük. Ugyanaz. Ugyanonnan. Ugyanolyan szép. És ugyanaz van benne. Ugyanolyan teljesen. Lehetne még cifrázni, talán ki is lehetne egészíteni, de az sem tőlem függ. Ha ki kell egészítenem, biztosan ki fogom egészíteni. Én, vagy más, általam. Vagy nem általam. Most képzeljen ide a kedves Olvasó egy mosoly-jelet. Ne aggódjon, nem tartom magam prófétának. Bár, ki tudja. Élete végéig érhetik az embert meglepetések.
Na jó, de akkor önkifejezés vagy sugallat? Az önkifejezés lényege, hogy én, a mindennek alávetett, mindent elszenvedő, minden porcikájában mások által meghatározott KINT LEGYEK. Nem önmagamból, mert az nem egy hely, hanem önmagamon kívül. Én, a mindennek alávetett, MINT mindennek alávetett. "Amíg pedig élsz, tudd, hogy kegyelemből ítéletre élsz. S ha egyszer az élet hatalmát veszti fölötted, elrepül halálod is, fekete varjúszárnyon. Veled, vagy nélküled, jól jegyezd meg: veled, vagy nélküled." Defensor könyve, 26. vers.
A halottak kerüljenek a halottak közé. Én, mint egy a sokaságból, a sokaság közé. A sokaság káprázat. Nincs sokaság. Az önkifejezés lényege, hogy a káprázat kerüljön vissza a káprázatok közé. Minden, ami a személyiségemet alkotja, legyen kint. Mit csinál a jó szolga a kapott tálentumaival? Szaporítja, majd VISSZAADJA őket. Ez a becsületes munkás. A szorgalmas mesterember, lelkiismeretes orvos, jó anya, kiváló államférfi.
A sugallat, az valami más. Akinek sugallatban van része, az művész. Nevezhetjük prófétának is, látnoknak is. Persze nem ő a művész, ő csak a katalizátor. Ha a kedves Olvasó meg akar gyújtani egy kockacukrot, hiába erőlködik. Pedig szénből, hidrogénből és oxigénből áll. C6H12O6. De próbálja meg úgy, hogy bekeni hamuval. A művész a hamu. Mohamed is hamu volt. A próféták is hamu voltak, János apostol is hamu volt. Én is hamu voltam, amikor a Defensort írtam. Hogy ez mitől jön elő, tulajdonképpen mindegy. A legváltozatosabb dolgoktól, az éhezéstől az abszintig, a kábítószerektől a pillanatnyi hangulatig. Mindegy. Ha valaki nem művész, az éhezhet, ihat, szívhat, amennyit csak akar. Lehet akármilyen széles jókedve.
Van azonban a sugallatnak egy sokkal hétköznapibb megnyilvánulási formája is. Amiben mindenkinek része van. Ne is hívjuk sugallatnak. Vessen egy pillantást, kedves Olvasó, Massimo Scaligero munkásságára, különös tekintettel arra, amit az úgynevezett gondolkodó gondolkodásról írt. A gondolatok, még közönségesen is, mintegy "ott teremnek" a fejünkben. Nem vagyunk részesei a keletkezésüknek. Az a gondolkodás, amely létesíti őket, közönségesen nem uralt. Elszenvedjük, a szó lényegi, nem vulgáris értelmében. Még ezt is. Mindenki. A legközönségesebb gondolatot is. Én soha nem figyelek, ha vezetek. Még mielőtt élcelődni lenne kedve ezen bárkinek, 1976. óta nem okoztam saját hibás balesetet, egy koccanást sem. Na jó, egyszer hátratolattam Pilisborosjenőn, amikor nem kellett volna, és meglöktem a mögöttem állót. Nem én vezetek. Igen, a rutin, bólogat az Olvasó. A rutin? A rutin vezet? Hát az meg miféle szerzet?
Egy részegről senki nem mondaná, hogy tudatos. Örül, ha hazatalál. Ezer életen és ezer bajon át, énekelhetem szegény Cipővel. És mégis hazatalál, és sokkal kevesebb baja esik, mint azt az állapotából gondolnánk. A részegek szerencséje. Esetleg őrangyala. Szerencse? Őrangyal?
Képzelje el, nyájas Olvasó, hogy minden mozdulatát tudatosan kontrollálnia kellene. Még egy lépest is nehezére esne megtenni. Még a kezét se tudná egykönnyen felemelni. Így pedig...csak engedelmeskednie kell. Sőt, csak hagynia, hogy fogják a kezét és irányítsák. De...kinek kell engedelmeskednie? Ki fogja a kezét? Ki, kedves Olvasó?
Amikor vezetni tanultam, 1974-ben, volt az oktatóautó hátsó szélvédőjén két matrica, egy maci és egy csiga. Amikor a csiga és a rutinpálya egyik oszlopa fedésbe kerül, mondta az oktató, kezdhetem alászedni a kormányt, amikor pedig a maci és a másik oszlop, akkor hozzam egyenesbe. A legritkább esetben sikerült. Aztán egyszer azt gondoltam, hogy én vagyok az autó. Gaál Péter eltűnt. Csak az autó maradt. Ettől kezdve én lettem a mintatanuló, legalábbis ami a beállásokat illeti.
A szamuráj életforma huszonkét tétellel való azonosuláson alapult:
Nincsenek szüleim; Az eget és a földet tekintem szüleimnek.
Nincs otthonom; A saika tanden (alhas, a tudat fixációs helye) az én otthonom.
Nincs isteni hatalmam; A becsületesség lesz az én isteni hatalmam.
Nincsenek eszközeim; A tanulékonyság az én eszközöm.
Nincs varázserőm; A személyiségem az én varázserőm.
Nincs se életem. se halálom; Az aum (lélegzésszabályozás művészete), ami az
életem ás a halálom.
Nincs testem; A belátáson alapuló bölcsesség a testem.
Nincs szemem; Villámlás a szemem.
Nincs fülem; Az éber figyelem a fülem.
Nincsenek végtagjaim: A gyorsaság, ami az én végtagom.
Nincs törvényem: Az önvédelem a törvényem.
Nincs stratégiám: A sakkatsu juzai (megszabadulás az ölés, valamint az élet
megóvásának szándékától) a stratégiám.
Nincs tervem: A kisan (első adandó alkalom megragadása) a tervem.
Nem teszek csodákat: Az igazság az én csodám.
Nincs alapelvem; A rinkiohen (minden körülményekhez való alkalmazkodás) az
alapelvem.
Nincs taktikám; A kyojitsu (üresség ás telítettség) az én taktikám,
Nincs tehetségem: A toi sokumyo (találékonyság)-ban van az én tehetségem.
Nincsenek barátaim: A lelkem a barátom.
Nincs ellenségem: Az óvatlanság csak az ellenségem.
Nincs páncélom: A jin-gi (jóindulat ás igazságosság) a páncélom.
Nincs váram; A fudoshin (megingathatatlan lélek) a váram.
Nincs kardom: A mushin (tudat üressége) a kardom.
Csupa megfoghatatlan dolog. Kő a kövek között, víz a vízben, levegő a levegőben. A szamuráj maga volt a kard. Mint annak idején én az autó. Rosszul mondom: csak kard volt, szamuráj már nem. Gondolatai sem voltak. A szamuráj nem gondolkodott. Nem tervezte el, mit fog csinálni. Épp ellenkezőleg.
Hagyta, hogy vezessék. De ki vezette?
Isten szól hozzánk ilyenkor, kedves Olvasó. Megengedi, hogy általa kifejezzük magunkat. És azután... Csak eszközök maradnak utánunk, és sokaság. Könyvek. Gyermekek. És egy holttest.
De hol van Isten? És hol vagyunk mi?
Lovretics Gertinek, szeretettel. Teljesítettem a harmadik kívánságot.
2014. 12. 30.