3.
„Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen tündér, csalfa cél.” (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde)
„Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér – így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. Minden fáraszt. Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott vagy, hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: ’Lám, ez új’, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak.” (A Prédikátor könyve 1:4-10)
A hamis fáraó eddigi két fejezetével ellentétben ez az írás nem lesz megterhelő. Az első rész második mondatában megígért irodalmi illusztráció van már csak hátra, ezt pótolom most. Elosztva a szükséges figyelmet gátolta volna, így azonban talán anélkül is képes elmondani helyettem, amit akarok, hogy különösebben – némi bevezetéstől eltekintve – magyaráznom kellene.
Essünk is akkor túl rajta. IV. Amenóphisz vagy Amenhotep Kr. e. 1353-1335 között uralkodott Egyiptomban. Ma inkább azon a néven ismerik, amit maga adományozott uralkodása ötödik évében saját magának: ő volt Ehnaton, A Napkorong (Aton) Jótevője, másképpen Mindenkinek Kedves Aton. Először Amon, később (Atonon, a Napkorongon kívül) az összes isten kultuszát betiltotta. (Amon napisten volt, mint kezdetben Aton is, utóbbi a később Amonnal egybeolvadt Ré napisten testeként.) Théba helyett el-Amarnában új fővárost épített Ahet-Aton néven, vallás-átalakítását erről a helyről nevezik Amarna-reformnak. Ehnaton halálával a reformnak is vége lett. Fia, Tutanhaton nevét Tutanhamonra változtatta, az őt követő második fáraó, Ehnaton egykori hadvezére, Horemheb pedig Ahet-Atont is a földdel tette egyenlővé. Ehnaton Wagner Nándor alkotta szobra a Gellért-hegyi Filozófusok kertjében (a víztározó mellett) megtekinthető. A szobor a fáraót apró mellekkel, nőies csípővel és megnyúlt fejtetővel ábrázolja. A hermafroditákra emlékeztető megjelenés azonban nem torzszülésre vagy endokrin betegségre utal (ld. a Napló után 54. – A reform), hanem a férfi és női princípium egységének, vagyis annak a jelképe, hogy a fáraó az emberiség atyját és anyját jelentő Atont egy személyben képviseli.
Ehnatonról sokan írtak regényt, például Hegedűs Géza is Az írnok és a fáraó címmel. E regények közül az egyik legismertebb az 1979-ben elhunyt finn Mika Toimi Waltari műve, a Szinuhe. A Szinuhe-ban olvasható a hamis fáraó kifejezés: Ehnatonra mondták Amon papjai, aki a (thébai) szentháromság (Amon, a Nap istene, Mut, az Ég istennője és Honszu, a Hold istene) Teremtővel azonos feje, Amon helyett a hamis istentől, Atontól eredeztette magát.
Biztosan kitalálta már a kedves Olvasó: a Szinuhe-ból fogok két részletet idézni, bár fordított sorrendben. Az író-filozófus Waltari harminckét, hőse, Ehnaton a regény összes (nem kitalált) szereplőjével több, mint háromezer-háromszáz éve meghalt. A játékosok cserélődnek, a helyszínek is, a díszletek is, de a színdarab nem változik.
„Ittam borából, s ekképpen szóltam:
- Az istenek nekem egyformák, s elegem van belőlük, de Ehnaton fáraó istene másféle, mint az összes többi isten, aki valaha létezett (kiemelések tőlem). Az ő istenének nincsen arca, az ő istene előtt egyenlő értékű minden ember, és értékes mindenki, a szegény, a rabszolga és szintúgy az idegen is. Ezért hiszem, hogy a világnak egy korszaka befejeződött, és új korszak van születőben. Ily módon hihetetlen dolgok is történhetnek, olyan dolgok is, amelyek ellene vannak az emberi észnek. Mert azelőtt sohasem volt hasonló lehetőség arra, hogy minden régi megváltoztassék, és az emberek egymás testvéreivé váljanak.
Herihor elutasítón emelte fel kezét, és mosolygott.
- Látom, Szinuhe – mondta -, hogy nyitott szemmel álmodol, bár értelmes férfinak hittelek. Az én céljaim nem ilyen nagyok. Azt kívánom csupán, hogy minden úgy legyen, ahogy azelőtt volt, hogy a szegény teli mértékkel kapjon, és a törvények megőrződjenek. Azt akarom csupán, hogy mindenki biztonságban űzhesse mesterségét, és szabadon hihessen abban, amiben hinni kíván. Akarom, hogy megőrződjék mindaz, ami az életet fenntartja; különbséget akarok a rabszolga és ura között, a szolgáló és gazdája között. Akarom, hogy Egyiptom hatalma és dicsősége érintetlen maradjon, akarom, hogy a gyermekek olyan világban szülessenek, ahol mindennek megvan a maga helye, és minden ember teendője előre ki van mérve egészen haláláig, s hiábavaló nyugtalanság nem emészti szívét senkinek.”
Ez a világ Ehnaton után, egy időre helyreállt. Ám voltak előzményei, s ha nem lesz ismeretlen, amit alább lehet majd olvasni, arról nem Mika Waltari tehet.
„Még sok egyiptominak kell széthasítani a koponyáját, és még sok egyiptomi katonát kell behajítani a vízbe, míg Szimirra, Büblosz, Szidón és Gáza végre ráeszmélnek, hogy az egyiptomiak sem sérthetetlenek, az ő vérük is kifolyik, s ők is meghalnak, ha kést döfnek beléjük.
- Miért kell ennek megtörténnie, és mi okból gyűlölöd oly nagyon az egyiptomiakat, Aziru? - kérdeztem. Aziru göndör szakállát simogatva, ravaszul mosolygott, és így válaszolt:
- Ki állítja, hogy én gyűlölöm az egyiptomiakat, Szinuhe? Hiszen téged sem gyűlöllek, pedig te is egyiptomi vagy. Gyermekkoromban én is a fáraó aranyházában nevelkedtem, miként atyám, és Szíria minden más fejedelme. Így hát jól ismerem az egyiptomi szokásokat, és tudok olvasni és írni is, bár a tanítóim sokszor megráncigálták a hajamat, és az én körmömre többször rácsaptak nádpálcájukkal, mint más tanítványaikéra, mert szíriai voltam. De azért cseppet sem gyűlölöm az egyiptomiakat, mert midőn értelmem növekedett, sok bölcsességet tanultam náluk, amelyet ellenük fordíthatok majd, ha eljön az ideje. Ott tanultam meg, hogy a művelt emberek előtt minden nép egyenlő, és nincsen köztük különbség, mert minden gyermek csupaszon jön a világra, akár szíriai, akár egyiptomi. Ott tanultam meg, hogy egyik nép sem gyávább, kegyetlenebb, vagy könyörületesebb, igazságosabb vagy hamisabb a másiknál, hanem mindegyik népben akadnak bátrak és gyávák, jók és rosszak, hasonlóképpen Szíriában és Egyiptomban is. Ezért a vezérek és uralkodók maguk senkit nem gyűlölnek, és nem tesznek különbséget a népek között. Ám az ő kezükben a gyűlölet hatalmas erő, hatalmasabb, mint a fegyver, mert a kar, gyűlölet nélkül, nem képes felemelni fegyvereket. Én uralkodónak születtem, mert ereimben Amurru királyinak vére csörgedezik, és népem a hikszoszok idejében tengertől tengerig minden népet uralma alá hajtott. Ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy gyűlöletet szítsak Szíria és Egyiptom között, és addig fújom, élesztgetem a parazsat, mígnem lassan-lassan felizzik, és egyszer majd lángra lobbanván, porrá égeti az egyiptomiak uralmát Szíriában. Meg kell hát tanulnia Szíria minden városának és minden törzsének, hogy az egyiptomi nyomorultabb, gyávább és hálátlanabb, kegyetlenebb, hamisabb és fösvényebb, mint a szíriai. Meg kell tanulniuk, hogy köpjenek, ha egyiptomiak kerülnek szóba, úgy kell nézniük az egyiptomiakra, mint istentelen elnyomóikra, vérszopóikra, kínzóikra és gyermekeik meggyalázóira, míg gyűlöletük elég hatalmassá növekszik ahhoz, hogy hegyeket mozdítson el.
- De hiszen magad mondottad, hogy ez nem igaz - szóltam közbe.
Széttárta karját, és mosolygott.
- Mi az igazság, Szinuhe? Ha már eléggé vérükbe szívták azt az igazságot, amelyet én kínálok, valamennyi isten előtt megesküsznek rá, és elfogadják, és ha valaki hazugságnak mondja, nem hisznek neki, hanem mint káromlóból kiverik a lelkét. Azt kell hinniük magukról, hogy erősebbek, bátrabbak, igazabbak, mint bármely más nép a világon, és annyira szeretik a szabadságot, hogy mit sem törődnek halállal, éhséggel, gyötrelemmel, hanem készek érte bármilyen árat megfizetni.
- Milyen szabadságról beszélsz nekik? - kérdeztem, szívemben féltvén Egyiptomot és a sok telepest, hiszen az én népem volt.
Aziru újra széttárta karját.
- A szabadság többértelmű szó, az egyik azt érti rajta, a másik amazt, de mindez nem számít, amíg a szabadságot el nem nyerték. A szabadság eléréséhez sok ember szükséges, de ha elértük, legjobban cselekszünk olyképpen, hogy nem osztjuk széjjel sokaknak, hanem megtartjuk magunknak. Ezért úgy vélem, hogy Amurru földjét nevezik majd egykor a szabad Szíria bölcsőjének. Tudd meg azt is, hogy az a nép, amely mindent elhisz, amit mondanak neki, olyan, akár az ökörcsorda, melyet botokkal hajtanak, vagy a birkanyáj, amely gondolkodás nélkül követi a vezérkost bárhová. Meglehet, hogy én vagyok a bot meg a vezérkos egy személyben.”
Van-e bot, van-e vezérkos, van-e birkanyáj? Van-e szabadság, s ez a szabadság olyan-e, mint Aziru szabadsága? Tudok-e én ezekhez még bármit hozzátenni?
2011. 07. 07.