Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

nem volt a miénk. Vannak dolgok, sétálnék be most a nagyon olcsó bölcsességek csapdájába, amelyeket nem kaptunk meg. Ami a miénk, írtam le pár napja, azt megkapjuk időben. Ebből pedig az következik, hogy amit nem kapunk meg, nem a miénk. Már Augustinus, azaz Szent Ágoston is foglalkozott a predesztinációval, vagyis az eleve elrendeléssel. Luther is kénytelen volt foglalkozni vele, aztán Kálvin is. A dolog végül utóbbival kapcsolódott össze, nem véletlenül. Hogy aztán a reformáció központi problémájának hitték- hiszik mindmáig, arról már nem ő tehet. (A reformáció, tartják, az igazi kereszténység. Magyarországon a "keresztyénség" szó honosodott meg rá, szintén tudatlanságból: a régi magyar nyelvben, amikor a reformátorok még kósza gondolatként sem léteztek, így mondták en bloc a kereszténységet. Szóval, a reformáció azért az igazi kereszténység, mert a katolicizmusban szép számmal vannak "pogány" elemek. De épp ez az erénye. Hogy aztán a gyakorlata milyen... arról majd máskor.)

Luther nem nagyon foglalkozott a kárhozattal. Magas vérnyomású, kolerikus ember volt. Élete végéig harcolt az "ördöggel", volt, hogy a papucsát is hozzá vágta. Luthert az üdvözülés érdekelte, semmi más. Olyan ez, mondta nekem Bolberitz professzor a katolikus teológián, ahová szintén jártam, mint amikor a kisgyerek először kóstolja meg a fagylaltot. Ízlik neki, és attól kezdve se hús, se főzelék, csak éjjel-nappal fagylalt. Kálvin, mint jogász (Luther is végzett jogot, de nem ez volt a fő profilja) már kénytelen volt számolni azzal, hogy ha van üdvösségre való eleve elrendelés (vannak emberek, akiket Isten kezdettől üdvösségre szán), akkor kell lennie kárhozatra való eleve elrendelésnek is (nem KELL, mert a probléma úgy is megoldható, ha azt tételezzük, Isten a rosszat - a kárhozatot - nem akarja, legfeljebb MEGENGEDŐLEG akarja). Kell lenniük olyan embereknek, akiket Isten kifejezetten kárhozatra szán. (Ez volna a pozitív reprobáció, katolikus nézőpontból - szerintem tökéletesen helyesen - eretnekség.)
A reformáció lényege természetesen teljesen más. Így, ezekkel a szavakkal. A Szentírás (Krisztus vagy az apostolok valamelyik tanítása, egy próféta jövendölése, satöbbi) "nem más, mint...", lehet hallani bibliaóráktól magánbeszélgetésekig. Hát, tanították az - ezúttal a református - teológián: MÁS. Aki a leginkább más, az az ISTEN.
De ebbe nem fogunk most belemenni.

Hogy ami a miénk, azt mindig megkapjuk időben, csak úgy lehetséges, ha valamiképp eleve nekünk van rendelve. Előre, de mindjárt erre is rátérünk. Hogy pedig a miénk, vagy nem a miénk, e szerint abból tudjuk meg, hogy megkaptuk, vagy nem kaptuk meg. Mikor tudjuk meg? Halálunk percében. Hiszen mindent el is lehet tőlünk venni. És akkor már nem lesz a miénk. Hogy megint? Meddig? És elmondható valamikor, hogy itt a vége, fuss el véle?
Kálvin azt mondta, hogy az üdvösségre vagy kárhozatra utaló isteni szándékot ugyan nem lehet pontosan tudni, de következtetni lehet rá. Ő személy szerint egészen biztos volt benne, hogy őt Isten üdvözíteni akarja. Akkor jó, mosolyog a kedves Olvasó. Ez a lényeg (hogy ragadjon a bélyeg). Ha Kálvin üdvözült, (Kálvin nézőpontjából) a többi igazán mellékes. Kálvin számára. Luther sziporkázóbban fogalmazott. Ha az ember harminc éves korában nem erős, negyven évesen nem gazdag, ötven évesen nem bölcs, mondta, akkor semmi reménye az üdvösségre. Ez azóta nyilván kitolódott: az ő korában az ember ötven évesen már öregnek számított. Hatvan évesen aggastyánnak. Petőfi kórágyhoz kötött vén zászlótartója, aki csak mankóval tudott már járni, ötvennyolc éves volt. Már át is futott rajtam a fájó gondolat: épp annyi, mint én most. Bem "apó" negyvennyolcban ötvennégy. Négy évvel fiatalabb nálam. És két év múlva, a szíriai Aleppóban meg is halt.

Nyilván kitalálta, kedves Olvasó. Szent Lajos király hídja. A leszakadó inka függőhíd Peruban, rajta az öt emberrel, akiknek a sorsa a híddal együtt utolsó percükben összeért. És ha Juníper baráttal együtt - aki tanúja a híd leszakadásának - megvizsgáljuk, mi volt a közös ezekben a sorsokban, hogy Isten egy és ugyanazon pillanatban egy és ugyanazon hídon rendelte bevégezni azokat...nos, találhatunk hasonlóságot, de van a dologban egy kis bibi. Nem kis bibi, hanem nagy bibi: az tudniillik, hogy mi VISSZAFELÉ vizsgálódunk. Onnét, ahol már minden eldöntetett. Ahol már csak bizonyosságok vannak. Fúj a szél és letörik az ág. Ha innét nézzük, akkor abba a tévedésbe eshetünk, hogy a szélnek fújnia KELLETT. Ha meg amonnét, akkor... akkor a szél azt "csinál", amit akar. Csak akkor nem csinál azt, ha az ágat mindenképp le "szeretné" törni. De a szél... a szél ilyet nem "szeretne". A szél nem szeretne semmit.
Csak fúj.

Életünk utolsó öntudatos pillanata. Van, amit megkaptunk, de elvesztettük. Mindent elvesztettünk, ami per pillanat nem a miénk. És most érkeztünk el a per pillanathoz. Meg az "előré"-hez. Van, amit akkor és ott még a miénknek gondolunk. De, nyájas Olvasó, MINDIG AKKOR ÉS OTT VAN! Hogy is fogalmaztam ezt meg régebben? Minden úgy volt, ahogy van, és úgy is lesz, ahogy van. Az összes, ettől eltérő nézőpont, ha nem is lehetetlen, értelmetlen. Értelmetlen. Ezt a szót jól jegyezze meg, kedves Olvasó. Gondolkodni bármin lehet. Feltételezni is bármit lehet. Lehet olyan kifejezésekkel dobálózni, mint "objektív", lehet azt mondani, hogy "ha ezt és ezt tettem volna, ez és ez lett volna". Mindent lehet, de nem mindennek van értelme. Ismétlés: az értelem célirányosság. Nem mindennek van valóságos célja. Még pontosabban: nem mindennek van valóságalapja. Néha - sokszor, merem állítani legtöbbször - keveredik a fiktív valóság és a "valóságos" valóság. Összetévesztjük egyiket a másikkal. Gondolkodni csak arról érdemes (igen, ez már jó szó: érdemes), ami konkrét és jelen idejű. Jelenlévő. Ami nincs jelen... Egyszer László András felvetette, hogy érdemes volna elgondolkodni azon, hogy aki-ami nincs jelen, de valóságosnak mondjuk, milyen értelemben létezik egyáltalán. Milyen értelemben?
2013. június 28-án este kilenckor az anyukámra mint élő személyre gondoltam. Pedig akkor már fél órája halott volt. Megkérdezem, kedves Olvasó: halott volt? Élt?

Előre gondolkodva minden LEHET a miénk. Minden. Visszafele... visszafele gondolkodni lehet, de nincs értelme.

Semmi, kedves Olvasó. Semmi. Amiként az "időben" toldásnak sincs.

És még valami hátra van. Mi az a "miénk"? Nagyon régen lekérdeztem egy kérdőívet az Egészségügyi Főiskolán. Az egyik kérdés így hangzott: "Ki a hátrányos helyzetű?"
Egy, csak egyetlenegy ember válaszolta meg korrektül: "az, aki annak tartja magát".
Nem az, akinek nincs lapos tévéje, szuper mosógépe, autója, lakása. Az, aki annak tartja magát.
Mi tehát a miénk, kedves Olvasó? Az, amiről úgy érezzük, hogy megkaptuk. Hogy aztán "valójában" megkaptuk-e, lehet-e birtokolni bármit, s ha lehet, hogyan, nem ennek az írásnak a témája.

Gazdagok lehetünk, kedveseim. Nagyon gazdagok. S egyben nagyon szegények is.
Tőlünk függ.

Csillag Alexandrának

2014. 05. 16.
 

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1