"Az én sorsom is ez?
Éppen ilyen sorsod lesz.
Karom majd lecsüng sorvadón?
A szőr megőszül karodon.
A mellem lefogy?
Melleden a bőr lötyögni fog.
Térdem megroggyan, elvékonyul?
Térded tán mankóra szorul.
A fogam hova hull?
Néhány megmarad alul.
A csontom, míly célra kell?
Kövek között vegyül el." (Hobo)
Három a magyar igazság. A "Törless iskolaévei" és a "Senki sem próféta saját hazájában" után ez. A negyvenegy és feledik éves érettségi találkozó utolsó tudósítása. Sokan várták, és sokaknak fogok csalódást okozni.
Minden írásomban arra törekszem, hogy megoldjak valamit. Általában - számomra - sikerül is, kivéve azokat, amelyek aktuálpolitikai eseményekről, vagy olyan dolgokról szólnak, amelyeket már megbeszéltünk, csak elfelejtették. Az aktuálpolitikai írások nekem teljesen feleslegesek, az úri közönség viszont néha élvezi. Én beérem azzal a megállapítással, amelyet eddig senki és semmi nem cáfolt meg, hogy "ebben a konstrukcióban ezek várhatók". Ameddig ez lesz a felállás, addig e két kimenet között lehet válogatni: Medgyessy Péter - Orbán Viktor. Miért nem Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc vagy Bajnai Gordon? Horn Gyula a "baloldal" erős, Antall József a "jobboldal" gyenge ellenpontja volt, Gyurcsány Ferenc kormányzása se hús, se hal, Bajnai Gordoné pedig a kompromisszumos senki földje. A Hóbagoly pár hónapja szóra sem érdemes. Nem "bal", vagy "jobb" oldalban kell gondolkodni, hanem variációkban. Ugyanannak a rendszernek a variációiban, Rákosi- Kádártól Orbán Viktorig. A tömegre építkező hatalomgyakorlás két variánsában, mint két végállapotban: az anarchiában és a diktatúrában, valamint a köztes létben. Sok bába között elvész a gyerek, mondja a nép. Egy csoport semmi más nem lehet, mint hiénafalka: innentől a történet a felelősség nélküli zsákmányszerzésről szól, más csoportok rovására.
De hogy jön ez egy osztálytalálkozóhoz? Adva van uszkve húsz, hatvan körüli ember, hárman skypon, négy, hetvenhat-nyolcvannégy közötti tanárral, a többiek az ablakban, vagyis valahol másutt. Elméletileg huszonhét különböző világnézet, és egyetlen előre látható séma: megszülettem, iskolába jártam veletek, tanultam, dolgoztam, lett családom, még élek. Tudják, mint a zsidó ünnepek: meg akartak minket ölni, nem sikerült, együnk. Öt perc állt mindenki rendelkezésére, hogy ledarálja az életét, ez általában sikerült is. Az én ötpercem nagyjából huszonöt éves korom körül lejárt, nyeltem egyet, mondtam még két mondatot, és átadtam helyem a következőnek. Elvégre mindegy, legyintett volna Hamvas Béla, ha ott lett volna.
És tényleg mindegy. Az előzőekben leírtam, hogy mi nem mindegy. Az, hogy ki mire használta az elmúlt hatvan évét. Ki milyen konklúziót vont le belőle. Az életünk java része már elmúlt, mondta az az osztálytársnőm, aki a "Senki sem prófétá"-t ihlette. Még élünk, de minek? Ezt én teszem hozzá, mint summázatot. De egyáltalán nem így gondolom. És itt ér össze a bevezető a mondanivalóval, valamint az Önöknek okozandó csalódással.
A találkozó végén leültem egy másik osztálytársnőmmel beszélgetni. Már elterveltük előre, műsoron kívül is, de ha már ott voltunk, nekikezdtünk. Nagyjából erről volt szó: az ember idekerül erre a világra, tesz-vesz, majd amikor nekiszegezik a kérdést, hogy "És akkor mi van?", hallgat, mint a csuka. Mielőtt az édesanyja visszaadta volna lelkét a Teremtőjének, mesélte, nem szólt egy szót sem, csak megrándította a vállát. Most már mindegy. ÉN viszont úgy vélem, hogy nagyon nem mindegy. Az utolsó leheletig nem mindegy. Utána meg már nem tudja vonogatni a vállát senki, legföljebb az adenozin-trifoszfát hidrolízise, az az izomösszehúzódás, amit közönségesen hullamerevségnek neveznek. A hagyomány azt mondja, hogy a halál túlélése szempontjából három időszak lehet - a hosszúsággal fordítottan arányos intenzitással - meghatározó: az egész élet, korszakosan a halál előtti életszakasz, és A HALÁL PILLANATA. A legnagyobb intenzitása a halál pillanatának van, de ez a legrövidebb. Van egy vicces rajzsorozat. Valaki el akarja hagyni a lakását, de nem találja a kulcsot. Visszamegy, fog egy előre elkészített kötelet, átveti a csilláron, feláll egy sámlira, a nyakába teszi, és anélkül, hogy kirúgná a sámlit maga alól, ránehezedik. Lepereg előtte visszafelé az egész élete, és amikor ahhoz a részhez ér, amikor bejött a lakásába, visszaáll a sámlira, kibújik a hurokból, előveszi a kulcsot, kimegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Ha ennyi, akkor tényleg jöhet a vállrándítás. A lényeg az a felismerés volna, aminek az események lepergése UTÁN kellene bekövetkeznie. Ami, ha hihetünk a hinduknak, egy IDENTITÁS. Ha hihetünk Buddhának, akkor NEM egy identitás. Már egy identitás sem. Talán valami olyasmi, mint amelyben az anyag lehetett Stephen Hawking szerint az ősrobbanás előtt. Vagy amiben az ő korábbi elmélete szerint lesz valamikor, az Univerzum létének a végén. Az idők vége, mondja hindu, buddhista, zsidó, keresztény, muszlim nagy egyetértésben. DE MI VAN (LEHET) AZ IDŐK VÉGÉN? Vagyis: az IDŐ végén? Akkor már ugyanúgy nincs "van", mint ahogy idő sem. A hit és az asztrofizika ebben egyetért. De mindkettő nehezen találja a megfelelő szavakat. Megfelelő szavak ugyanis szintén nincsenek. Arra végképp nincsenek, hogy MIKOR jön el az idők vége. Már csak azért sem, mert az idők vége... mindig itt van.
És soha. A halálnak ehhez vajmi kevés köze van. Van, aki meghal már az életében, és a többi csak vegetálás. Van, aki soha nem hal meg. Van, aki akkor hal meg, amikor az utolsó célját is elérte, vagy az utolsó kudarcát elszenvedte.
Ki vagyok én? Nem, kezdek lassan rájönni ere is. MI VAGYOK ÉN? MIVEL vagyok azonos? Analogikus gondolkodással a világ felfogható az "én" arcaimnak. Reggeli arcom, esti arcom, kipihent arcom, fáradt arcom, vidám arcom, szomorú arcom, közömbös arcom, élő arcom, halott arcom megcsillannak egy patak, az idő tükrében. Adam Kadmon, a Kezdet Embere, mondják, az állatvilágot önmagából vetette ki, mint saját megdermedt tulajdonságait. MINT SAJÁT ELTÉVELYEDÉSEIT. Mint saját eltévelyedéseit, MELYEKET MEGTAGADOTT. Nyugodtan kiterjeszthetik ezt AZ EGÉSZ UNIVERZUMRA. Mindarra, amit látnak-tapasztalnak belőle.
Telik a történelem. Telik az időnk. Mire jutunk vele? Nem csak feladatról feladatra evickélünk, válságból válságba, anélkül, hogy pontot tudnánk tenni az egészre? A halál nem pont. A halál az "aki bújt, aki nem, jövök". Bújtunk? Van egy testépítő fiam, életem értelme. Nekem két gyermekem van, életem főművei. Lehet, szó se róla. Lehet, hogy valakinek a családja élete főműve. Lehet, hogy valaki az önkifejezését a családjában találja meg. Bármiben megtalálhatja. Ha sikerül ezzel azonosulnia, akkor ő már voltaképpen NINCS IS ITT. Ő már nem kell, hogy azt mondja, "még élek". És akkor mérhetetlenül csodálom. Kifejezte magát. Hol van akkor ő, kérdezhetik Önök? Kint, hunyorítana cinkosan Buddha. A testépítő fiú, a család, az agysebészet, a rákgyógyítás, az egész élet, mind-mind... lovak, amelyre fel lehet ültetni azt a valakit, akit közönségesen ego-nak hívunk. És a fenekükre lehet csapni, hogy vigyék. A lényeg az a kifejezhetetlen valami/valaki, ami/aki ott marad, azon a helyen, amely már helynek se nevezhető. A köznyelv önfeladásnak nevezi, pedig épp az ellenkezője.
Nem "be", hanem "ki". Életem egyik nagy meglepetése volt, amikor felfedeztem, hogy ugyanolyan nehéz adni, mint kapni. Sőt, nehezebb. Kutya nehéz úgy megszólítani valakit, hogy elfogadja. "Istenem, Istenem, mi lehet az oka, / kétszer is köszöntem, senki nem fogadta?" - mondja Kőmíves Kelemen felesége, elérvén Déva várát. Próbálják csak ki bármely koldussal. Van belőlük elég. És nehogy azt higgyék, hogy ezek az emberek, még ha ők is azt hiszik magukról, pénzért/élelemért ülnek ott. Meg fogják látni. Próbálják MEGSZÓLÍTANI őket.
A magyar történelem is csak analógia. Jelen pillanatban a semmi és a semmi közti válogatás. Az önfeladás nem azonos a személytelenséggel. Egy jó államfő azonosul a népével. De a nép nem tud azonosulni az államfővel. A személy egy eszköz, amelyet el lehet hagyni, ha felhasználtuk. Ha már a túlsó parton vagytok, mondta Buddha, nincs szükségetek tutajra. Ha egy ország élén nem személyek állnak, hanem képviselők, akkor senki nem áll. Még a diktátor sem. Akkor innentől az ország ugyanolyan préda lesz, mint a ki nem fejezett emberi élet. S ha az egyik Oroszlánszagú Richárd kipukkad az utolsó tyúkbéltorta magába tömése után, jön a másik. Igen, az egyik nagyszerű hajdani magyar animációs filmből loptam, a Hófehérből.
Lehet, hogy valóban letelt az életünk. Lehet, hogy még csak eztán jön a lényeg. Lehet, hogy még éljük. Kinek-kinek magának kell eldönteni. Önmagában semmi jelentősége, az előbbiek tükrében.
És akkor milyen volt az osztálytalálkozó? Sokkal jobb, mint gondoltam. Ez lesz Önöknek a csalódás. Hogy semmi dráma, semmi pletyka. Semmi botrány. Nekem felvetett két további problémát, amit még ebben az írásban is csak félig tudtam megoldani. Nem is vagyok elégedett vele, ahogy már az elején tudtam, hogy nem leszek.
Éjjel egy óra körül ért véget.
Aztán hazamentünk.
2015. 12. 21.