Hogy is mondta Kádár János? Elmegy a hívő állampolgár vasárnap a templomba, és meggyón. Aztán hétfőtől ugyanúgy folytatja a gazemberkedést, ahogy szombaton abbahagyta. Megjegyzem, tette hozzá az első titkár, gyónáshoz nem kell templomba menni. Nekünk, kommunistáknak is van ilyen. Úgy hívják: önkritika.
Csakhogy a gyónás és az önkritika nem ugyanaz. Még a hétköznapi emberek hétköznapjaiban sem ugyanaz: ez esetben kivételesen a nem vallásosak (dehogynem, de most nem szerettem volna leírni, hogy az anyaghitűek) javára. A templombajáró emberek csak kis töredéke hívő a szó - mondjuk - keresztényi értelmében. A többiek számára a vallás egy kényelmes keret. Része annak a világnak, amiben otthon érzik magukat. Amire stimulálták őket. Van benne még egy munkahely, barátok-barátnők, házastárs, gyerek-gyerekek, szülők, nagyszülők, illetve ezek sírhelyei, amit Halottak Napján illik felkeresni egy mécsessel és őszirózsával. Talán valami kocsmapolitka is van benne. És az egésznek soha nincs vége. A halál átmeneti kellemetlensége után jön a láblógázás a felhőkről, örökkön örökké. Ha nincs szerencséjük - igen: ha NINCS szerencséjük -, ebben élhetik le az életüket. A megrázkódtatások is hétköznapi megrázkódtatások lesznek, amelyek simán beleférnek e világba. Mintha fájdalomcsillapítóval teletömve élnének. Amitől a problémák problémák maradnak, de ők észre sem veszik őket, legfeljebb azokban a kitüntetett pillanatokban, amikor a fájdalom akkora, hogy egyetlen gyógyszer sincs rá hatással, vagy amikor a hatás átmenetileg - az új tabletta bevételéig - elmúlik. Pedig arra, hogy a világa alapvetően megrázkódjon, hogy az eddig védelmező falaknak hitt valamik leomoljanak, hogy ott álljon egyedül, pőrén az ismeretlenben, az embernek nagyobb szüksége van, mint a lottóötösre. Hogy felismerje, e világban NINCS OLYAN, HOGY "BIZTOS". Az egyedül biztos e világ és nem-e-világ határán található: úgy hívják, hogy "pontszerű én". De ez már buddhizmus, és most nem erről akarunk beszélni.
Szóval azoknak a bizonyos falaknak a ledőlése - minden addigi "tudás" átértékelése - valami olyasmihez hasonlít, mint amikor egy kellemes, nyári délutánon az ember sétát tesz egy szintén kellemes, zöld erdőben, és egyszercsak elétoppan egy pöttyös őzgida. Ránéz a sétálóra nagy, meleg, barna szemekkel, majd megszólal egy néger bika hangján: "menj te a kurva anyádba". Nem egyszer, nem kétszer lenne rá szükség. Kinek hányszor. Egészen addig, ameddig ott nem keresi a biztonságot, ahol tényleg van. A gyónás ennek a kényelmes világnak a része. Egy kis hókuszpókusz (hoc est corpus meun, ez az én testem), és minden el van felejtve. Még a bűnbánat is - ami a gyónás egyik előfeltétele - belefér, pár pillanatig. Szó nincs gondolkodásról, legfeljebb a vallási előírások megszegésének beismeréséről. Van ugye a tízparancsolat, summázva a két parancsolat (szeresd Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat), még jobban summázva a szeretet parancsa, amit nap mint nap megszegünk, többek között azért, mert halvány fogalmunk sincs róla, eszik vagy isszák, lévén a "szeretet" éppoly terhelt kifejezés, mint a "hit", vagy akár maga a "vallás". Node sebaj, ha megszegtük, hát megszegtük, most lenullázódik minden. Ha szerencsénk van, márpedig miért ne lenne, a halálos ágyon is lenullázódik, attól kezdve abban a kis időben pedig, ami még a láblógázás kezdetéig hátravan, már nehéz valami komolyat elkövetni. Ismétlem, gondolkodás ebben a dologban annyi van, mint amennyit az ideális katonától, Forrest Gumptól elvárnak. "Miért?" - kérdezte tőle a feljebbvalója. "Mert az őrmester úr mondta."
Ezzel szemben az önkritikát megelőzi némi gondolkodás. Meg KELL, hogy előzze, különben nem volna önkritika. Most nem az ötvenes évek kötelezően elvárt önostorozásáról van szó, tudniillik az már a gyónáshoz hasonlít, ugyanúgy, ahogy a kommunista ideológia is a dogmatikus valláshoz. Az önkritika akkor az "elhajlás" beismerését jelentette, nem elhajlók pedig a Párt mindenkori irányvonalát szajkózók voltak. Akár az Egyház esetében az eretnekek és a jámborak. Most a VALÓSÁGOS önkritikáról beszélünk, egy - az előzőekhez képest legalábbis - többé-kevésbé szabad környezetben. Az önkritika azt jelenti, hogy átgondoltam cselekedeteimet, és úgy találtam, hogy azok nem férnek össze azzal, amit helyesnek tartok. Vagy erkölcsileg, vagy szakmailag, vagy akárhogy. A valóságos és őszinte önkritika egyben a valóságos és őszinte javítás szándéka. Hogy legalábbis ezt a hibát nem akarom még egyszer elkövetni. Semmi szükség bűnbánatra, mert az önkritika magában foglalja a bűnbánatot. Nem a botlásaim kibeszélése, lelkem megnyugtatása, hanem a botlásaim orvoslásának, illetve jövőbeni elkerülésének a szándéka. Mély és őszinte szándéka, valóságos alázattal, azaz realitásérzékkel.
Tehát - átlagemberekről van szó - itt a különbség. Az egyik puszta formalitássá devalválódott, a másik pont a lényeget tükrözi. Édesanyám bejárónője egy katolikus mércével mérve is szigorú, folyamatos vallásos ténykedést megkövetelő közösség tagja. Napi két mise, de legalább egy, Húsvétkor virrasztás, évente több hetes lelkigyakorlatok, satöbbi. És természetesen áldozás áldozás hátán, gyónás gyónás hátán. Már hónapokkal ezelőtt gyanakodtam, hogy mintha több konzerv fogyna, mint amennyit anyukám meg bír enni. Doboz kockacukrok tűntek el, a kávéról nem is beszélve. Egyszer korábban érkeztem, és már elő volt néhány cumó készítve elvitelre. Nem volt otthon, és már nincs időm bevásárolni, vonogatta vállát a hölgy. Ma három-négy zacskó nápolyi tűnt el. Annyi cégem volt már, és annyi alkalmazottam, hogy - nem tehetek róla - mindig rááll a szemem arra, amire - munkavállalói szempontból - nem kellene. Az asszonyság első mondatában kapásból letagadta. Nem hiszek az immaterializálódásban ilyen szinten, mondtam neki, és aztán erre nagy nehezen beismerte. "Árva gyerekeknek mintha tényleg elvittem volna egy zacskót" - szabadkozott. "Bocsánat." Ha egyáltalán eszébe jutott jótékonykodás során, hogy ez, mit szépítsük, első megközelítésben LOPÁS, másodikban HAZUGSÁG, gondolta, majd meggyónja. Lerendezi az Úrral, nekem mi közöm hozzá? Nem rúgtam ki, pedig megérdemelte volna. Hogy persze legközelebb is így lesz, arra nem tudok garanciát vállalni. Bocsánat, írta még egyszer, jóval utána, sms-ben.
Hát, én megbocsátok. De ha e világ és a túlvilág mégsem lesz olyan, amilyennek a minden következmény gondolatát szőnyeg alá seprő, saját védőfalain kívüli világot elképzelni sem akaró, bárgyú hazardírozó tudni szeretné, ne rám vessen.
2013. 05. 30.