Vannak olyan helyzetek az életben, amikor az ember megrendül. Ilyen lehetett annak az anyukának a megrendülése, aki elengedte szolid, tizenhat éves lányát a táncházba, és a következő információja ugyanerről a lányról az volt, amikor egy ismerőse felhívta éjjel, hogy látta a kislányt, amint frissen elvesztett szüzességének vérét mossa ki a szoknyájából a gellérthegyi víztározó mellett.
Ilyen lehet annak az autóstopposnak a megrendülése, aki, miután beszállt egy mosolygó, virágos kalapos, rózsaszín ruhás, középkorú hölgy mellé, fél óra beszélgetés után rájön, hogy az évek óta körözött országúti sorozatgyilkossal utazik együtt.
Ilyen lehet az apa megrendülése, amikor megtudja, hogy gyermekét a legjobb barátja nemzette.
Ilyen lehet a vietnami étterem európai vendégének a megrendülése, amikor véletlenül bepillant a konyhába, és látja, amint a szakács egy frissen leölt kutyát nyúz, hogy abból készítse el ugyanazt a fogást, amit ő fogyasztott el percekkel azelőtt.
Ilyen lehet a vadász megrendülése, amikor a lelőtt vaddisznóról kiderül, hogy az egyik hajtó.
Ilyen lehet az üzletember megrendülése, amikor megtudja, hogy legmegbízhatóbb vevője, akinek alig egy hete szállította le élete legnagyobb megrendelését, amelynek az értéke többszörösen meghaladja összes vagyonát, csődöt jelentett.
Andalog az ember a kora nyári holdfényben a menyasszonyával. Már több mint tíz éve ismerik egymást. Tervezgetik az esküvőt, csókolóznak és boldogok. A vőlegény talán még verseket is szaval, és mindketten önfeledten locsognak összevissza. Aztán a kies ösvényen szembejön velük egy kedves mosolyú, szőke siheder. Pár méterrel a találkozás előtt megáll, és vérfarkassá változik. A vőlegénynek földbe gyökereznek a lábai. A menyasszony ekkor kirántja kezét az övéből, a vérfarkashoz rohan, alányúl, aztán lehúzva a bugyiját hagyja, hogy a farkas meghágja. "Soha nem szerettelek" - néz utána a vőlegényére, és elsétál az ezüst-csillogásban fürdő réten.
Az ember kialakít magában egy világot. A két kulcskifejezés: "kialakít" és "magában". Ha úgy tetszik, teremt. Egész életünk teremtés és pusztítás. Mindenkié. Ez eddig rendben is volna, csakhogy a teremtések és pusztítások nincsenek szinkronban. Jó ez? Jó és rossz egyszerre. Az állítás és tagadás kezdettől össze van szerkesztve. Mint a sziámi ikrek. Egyik sem élhet a másik nélkül. A pusztítás-teremtést generál, a teremtés-pusztítást. Amikor egy pár egyik tagjában kezdenek fogyni az érzelmek, a másikban növekedni kezdenek. A viselkedés másodlagos. A szavak is másodlagosak. Az a fontos, ami lejön belőle. A kereslet vagy a túlkínálat. A fontos a viselkedés. A testbeszéd, a gesztusok, a cselekedetek. Mi generálja például a szerelmet? A hiány. Mindig a hiány. Pár napja még azt gondoltam, ha a férj elhagyja a feleségét, vagy feleség a férjét, vagy akár csak ez fenyeget, és a másik ettől lángra lobban, az nem valóságos szerelem. Még hasonlatot is tudtam rá. Ha kimegyek, mondtam, egy fűtetlen, tíz fokos szobából a mínusz húszba, majd visszajövök, azt a szobát, noha UGYANOLYAN HIDEG, mint előtte, melegnek fogom érezni. Most azt gondolom, hogy ez, noha még mindig helytállónak tűnik, korántsem teljes. Egy szegmens, semmi több. A hiány egy fajtája. Mert több van neki. Végtelen sok. És mindegyik generálhat szerelmet, nem csak az elhagyás. Az elérhetetlenség érzete például. A vágyakozás. A kielégíthetetlenség. A kielégítetlenség. A féltékenység. Még a nosztalgia is.
Elutazol a kedveseddel, aki férjes asszony, pár napra nyaralni. Hosszú évek óta szeretők vagytok, de ezek különleges alkalmak. Nem elsősorban a dugásról szólnak - arról is, persze, hiszen most senki és semmi nem korlátozza -, hanem a közös élményekről, melyekben egyikőtöknek sincs része a hétköznapokban. És utána érthetetlen szomorúságot érzel. Szomorúságot és szerelmet, amelyet a heti rutinban soha.
A boldogság az a világ, amit mi építünk, saját magunkban. Akkor és csak akkor születik, ha megelőzi a hiány. Még a szeretkezés is csak akkor jó, ha van benne valami érthetetlen. Valami, amit, akármennyire igyekszünk, nem kapunk meg. Van benne valami felfoghatatlan. Valami, ami fényes, mint a sárkánykígyó bőre, és érinthetetlen, mint az asszonyok pillantása. Nem is magában a szerelemben van. A MÁSIK NEMBEN van. Nem a másikban, az emberben, hanem a másikban, a férfiban vagy nőben.
Ha megkapjuk, vége. Rosszul fogalmaztam: ha úgy érezzük, megkaptuk, akkor van vége. Ha nem mond semmi újat. Nincs benne semmi IDEGEN.
Az idegenség egyszerre vonz és taszít. Erre mondják, hogy a gyűlöletet és a szeretetet egy hajszál választja el egymástól. Egyik nem élhet a másik nélkül. Sziámi ikrek ők is. E világ csak sziámi ikreket tud szülni.
A hiány nem pusztán annyi, hogy valamit nem kapok meg. Az nem biztos, hogy hiányzik. A hiány HOZZÁM kötött. NEKEM hiányzik, vagy nem hiányzik. Az én világomhoz kötött. A világ számomra az ÉN világom. Másról beszélni pedig, mint "számomra", nem érdemes. Lehet, de értelmezhetetlen, és ezért értelmetlen.
Ezt a világot ÉN teremtettem. Nem más. Még akkor se más, hogyha a "más"-ról, görög szóval "heteron"-ról tudjuk, hogy valójában nem heteron, hanem át nem élt auton. Át nem élt önmagam.
Földrengés akkor lesz belőle, ha megjelenik az iker. Megjelenik a "nem". Megjelenik a hiány. De akkor is az ÉN világom fog megrendülni. SAJÁT TEREMTMÉNYEM. Ami a "másik" oldalon mutatkozó hiánypótló többlete.
Nem lesznek többé egy testté.
A világ BENNEM fog megrendülni. Az omlik le, amit ÉN képzeltem. Azért képzeltem, mert a másik oldalon NEM VOLT. Ha lett volna, azért lett volna, mert ezen az oldalon hiányzik.
Ezzel még nincs feltétlenül vége. Ha OTT elkezd valami épülni, és NEKEM még, vagy már kell, akkor kezdődik az egész elölről.
Kár agyalni, hogy ez jó, vagy rossz. Ez olyan, mint a fajdkakasok násztánca. Vagy bármely udvarlási rituálé. Semmi mást nem lehet vele tenni, mint tudomásul venni. Így van elrendezve.
Ez ilyen.
2014. 03. 23.