legendája talán mégis igaz. Olyan értelemben biztosan, mint a viccbéli ház: kimegy a cigányhoz az adóellenőr. A munkanélküli, segélyből élő, rokkantnyugdíjas, sokgyermekes férfi kacsalábon forgó villában lakik, előtte pazar kert úszómedencével, mögötte teniszpálya. „Mondja, Lakatos úr,” – kérdezi az ellenőr – „honnét ez a gyönyörű palota?” „Há’ kimentem horgászni pár éve ide a közeli tóra, azt’ kifogtam az aranyhalat. Ha visszadobom, tátogta, bármit kívánhatok, én meg ezt kívántam.” „Nade Lakatos úr,” – somolyog az ellenőr – „talán, ha valami konkrétummal is szolgálhatna…” „Konkrétummal? Há’ itt a ház!”
Nincs olyan becsmérlő kifejezés, ami elég erős volna arra, ami ma Magyarországon történik. Mielőtt valaki ellenzéki, különösen baloldali propagandát vélne ebből a mondatból kihallani, a leghatározottabban leszögezem: nem az. Sokkal inkább a pártállam kritikája, de ez a kritika mindenkire vonatkozik, kormányoldalra és ellenzékre egyaránt. Mi történik? Magyarország teljhatalmú ura 2010 óta egy politikai pártot furfanggal és céltudatossággal kisajátító, saját képére és hasonlatosságára átformáló, parasztgyerekből lett egykori jogász. Az ökör a maga helyén szent állat, de sárkánnyá lesz, ha magasba emelik, mondja Hamvas Béla. Távol legyen tőlem, hogy a „paraszt” szót most vagy bármikor lealacsonyító értelemben használjam. Az „alázat” kifejezésre, amit Orbán Viktor, ez idő szerint Magyarország miniszterelnöki címet használó egyszemélyi vezetője nem is annyira rég oly gyakran vett a szájára, a legjobb definíciót mai napig egy katolikus paptól hallottam: realitásérzék. Még mindig rengeteg egyszerű és tiszta lélek van, aki nem törekszik többre, mint amire született, de azon a poszton, ahová a természet állította, mindent megtesz, ami tőle telik. Ők ugyanakkora tiszteletet érdemelnek, mint egy lelkiismeretes orvosprofesszor, vagy egy lelkiismeretes államfő. Még azt is megkockáztatom, a mai világban szép számmal akad olyan, alacsony sorba született ember, aki nem csak képességeinél, de szelleménél fogva is sokkal többre hivatott. Nagyon sokszor leírtam már: a szellem és a képességek nem ugyanazok. A szellemet az ember képviseli, a képességeit birtokolja. Régen a társadalmi osztályok között sokkal nehezebb volt az átjárás, ezért ma pusztán az, hogy valaki palotába 
született vagy egy lakótelepi lakásba, sem a képességekről, sem a szellemről nem mond túl sokat. Alázat alatt azt kell érteni, hogy az illető tudja, hol a helye. Nem képzel többet magáról, mint aki, de nem képzel kevesebbet sem. Legtisztábban ezt Nagy Szulejmán oszmán uralkodó fogalmazta meg: „a világ szultánja és Isten rabszolgája vagyok”. Azt szoktam mondani, egy szülőnek nincsenek jogai, csak kötelességei. Jogai csak olyan értelemben vannak, amilyen értelemben azok a gyermeke érdekeit szolgálják. Azokat a tisztviselőket, akik az államigazgatás különböző ágazatait irányítják, nem véletlenül nevezik (a latin „minister” szóból) miniszternek, azaz (köz)szolgának. Bizonyos értelemben nemhogy egy miniszter, de a miniszterelnök, köztársasági elnök, sőt egy király is szolga. Az Egyesült Államok harmadik elnöke, Thomas Jefferson, 1801-ben történt megválasztása előtt (már elnökjelöltként) egy fogadóban élt, együtt étkezett a többi vendéggel, nem vigyáztak rá testőrök, és semmiféle egyéb elbánást nem igényelt magának, mint amit bárki más is megkaphatott. Tőle származik ez a mondás: „Örök ellenséget esküdtem Isten oltárán az emberi szellem fölötti zsarnokság minden formája ellen.” Jefferson még nem volt elnök, amikor megalkották az amerikai Alkotmány szövegét. „Miután kézhez kaptam,” – emlékezett később – „erélyesen írtam Madison úrnak (aki őt követi majd az elnöki székben – a szerző) és rámutattam a vallásszabadság, a sajtószabadság, az esküdtszéki tárgyalás, a habeas corpus („tiéd a tested”- senkit nem lehet törvénytelenül fogságban tartani), az állandó hadsereg milíciával való helyettesítése…hiányára. Ő ennek értelmében a Kongresszus első ülésén előterjesztette ezeket a kiegészítéseket, miket az Államok mai állapotukban elfogadtak és hatályra emeltek.” 1962-ben Kennedy elnök 49 Nobel-díjas tudóst hívott meg a Fehér Házba. „Azt hiszem,” – jelentette ki előttük – „most gyűlt össze ezen a helyen a legkiválóbb emberi tudás, talán azzal a kivétellel, amikor Thomas Jefferson egyedül vacsorázott.”
Fogja-e ezt mondani egy későbbi miniszterelnök Orbán Viktorról, aki mind cselekedeteiben, mind szellemében pontosan az ellenkezőjét látszik Jefferson - az Egyesült Államok Alkotmánya egyetlen nem szabadkőműves atyja - művének megvalósítani?
Ha most baloldali-liberális propagandát írnék, itt akár meg is állhatnék. Egyik oldalon a magyar demagógosz, akinek a gátlástalansága igen sokban emlékeztet egy másik népvezér, Cicero és Caesar kortársa, a római Publius Clodius Pulcher gátlástalanságára, a másik oldalon a nemes amerikai, illetve mindazok, akik az ő hazai megtestesülésének tekintik magukat. Csakhogy még e kiváló férfiú sem volt hiba nélkül. (Publius Clodius Pulcher, Orbán Viktorral ellentétben – e tekintetben inkább Károlyi Mihályra emlékeztet - patríciusnak született. Két életcélja volt: a gazdagság és a hatalom. Sem a zsarolástól, sem mások olyan cselekedetekkel való megvádolásától nem riadt vissza, melyeket ő maga is elkövetett. Ameddig elég nagy hatalomra nem tett szert, a köztársaság támogatójának mutatta magát. Hogy ezt a hatalmat megkapja, megpályázta a néptribunusságot – kiváló szónok volt -, amihez viszont – patrícius lévén – csak úgy juthatott hozzá, hogy előbb örökbe fogadtatta magát a nála fiatalabb, plebejus Publius Fonteiussal. Mindenkit megpróbált valamivel lekenyerezni – néha szó szerint, ingyen gabona osztogatásával -, akit pedig nem sikerült, terrorizálta, vagy Ciceróhoz hasonlóan száműzette, vagy, mint a szigorú erkölcseiről híres ifjabb Catót Ciprusra, külföldi szolgálatra küldte. Híveiből utcai bandákat szervezett, akik még hajdani patrónusát, Nagy Pompeiust is megfigyelés alatt tartották, olyannyira, hogy az a tribunus hivatali idejének végéig a házából sem mert kimozdulni. Bár az istenek tiszteletének épp ellenkezőjéről híresült el – miután kiderült, hogy szeretője, Caesar akkori felesége után vágyakozva egy csak nők számára látogatható vallási szertartáson vett részt álruhában, szentségtöréssel is megvádolták, amely alól megfélemlítéssel és vesztegetéssel tudta csak tisztázni magát, később rá nézve terhelő feljegyzések megsemmisítése végett a nimfák templomát is megtámadta -, ha érdekei úgy kívánták, meglepően vallásosnak mutatkozott. Clodiust végül elérte végzete. Miután megölték, holttestét az útra hajították, később a Fórumon közszemlére tették, végül a szenátus üléstermében elégették. Zavaros viszonyokat, és egy olyan Rómát hagyott maga után, amelyet Julius Caesarnak, majd utódjának, Octavianus-Augustusnak sikerült csak rendbe tenni.) Thomas Jefferson, a tudós polihisztor, aki a felvilágosodás emblematikus filozófusa, az - érdekes módon szintén nem szabadkőműves - angol John Locke szövegeit szó szerint emelte be az elsősorban általa írt Függetlenségi Nyilatkozatba, az elidegeníthetetlen emberi jogok, például az önrendelkezés hirdetője saját nyilvántartása szerint 187 rabszolgát tartott. Felesége, Martha Wayles Skelton tízévi házasság után halt meg, miután megeskette Jeffersont, hogy soha többet nem házasodik újra. Jefferson betartotta az ígéretét. Történt azonban, hogy hat évvel felesége halála után, egy évvel franciaországi nagyköveti megbízatása lejárta előtt Polly nevű lánya meglátogatta Párizsban. A lányt Jefferson apósa, John Wayles ültetvényes egyik fekete rabszolganőjétől született lánya, a Jeffersonál harminc évvel fiatalabb, akkor tizenöt esztendős Sally Hemmings – maga is rabszolga – kísérte. Sally Jefferson szeretője lett. A rabszolgaságot nem elismerő Franciaországban szabad emberként, a későbbi elnök biztosította legnagyobb luxusban élt. Esze ágában sem volt visszamenni Amerikába, de végül engedett Jefferson rábeszélésének. Öt gyermeket szült Jeffersonnak, az utolsót három hónappal annak első elnöki beiktatása után. Jefferson – tudva, hogy akkor azonnal elhagyná őt – soha nem szabadította fel, ezt csak lánya, a Sallyt öröklő Martha tette meg az elnök halála után két évvel. Ötvenöt esztendős volt ekkor, szabad életét hét évig élvezhette.
Jefferson is csak ember volt. Minden kezdet nehéz, a liberális demokráciáé is, vonja meg a vállát a naiv Olvasó. Nézzük akkor a folytatást. Az amerikai polgárháború (szecessziós háború) után valamivel több, mint fél évvel, 1865. december 6-án az Egyesült Államok Alkotmánya 13. kiegészítésének elfogadásával törvényen kívül helyezték a rabszolgaságot. Három év múlva a Konföderációt legyőző Ulysses Simpson Grant tábornokot elnökké választották. Elnökségét ma az amerikai történelem legkorruptabb időszakaként tartják számon. De hogy ne csak a múltra és a tengerentúlra mutogassunk, elég, ha az Olvasó visszagondol a magyar szocialista-liberális kormányzás elmúlt tizenkét évére, különösen az utóbbi nyolcra. Csak egyetlen olyan korábbi állítást mondjon, ami igaznak bizonyult, kérte az akkor ellenzéki Fidesz a rendszerváltozás előtti kommunista állampártot, és visszavonja az összes vádat. Ez azonban nem csak a kommunistáktól, hanem mindenkitől tiszta lelkiismerettel és a választ előre megjósolva kérhető, aki az emberiség egyetemes és örök időkre szóló jólétét valamilyen ideológia alapján képzeli el. Ha egy hatalom nem a történelem szolgájának tekinti magát, hanem a történelmet tekinti a saját szolgájának, fájdalmon, szenvedésen és felesleges erőfeszítésen túl egyetlen dologban lehet csak biztos: a kudarcban.
A tapasztalatok nem halmozódnak, mondta Bokros Lajos. Az emberek emlékezete rövid, és ha valamit (a göbbelsi recept alapján, amelyet egy az egyben átvett a szocialista agitációs propaganda, majd utódai is, világnézettől függetlenül) sokáig ismételnek, bármi is legyen a hátterében, a tömegben igazságként rögzül. Semmi más nincs egyik oldalon sem, csak szavak. A megbukott, dilettáns baloldal dilettáns, bukásra ítélt jobboldalról beszél, a jelent felélő jobboldal múltat felélő baloldalról. Másokról, akik mindenért felelősek, kommunistákról, liberálisokról, cigányokról, zsidókról. Bátorságról beszél, aki csak csoportosan bátor, dicsőségről, akinek az életében semmi dicső nincs, büszkeségről, aki csak arra lehet büszke, ami nem az ő érdeme, megoldásról, aki a terroron és kiközösítésen kívül semmiféle más megoldást nem ismer. Nincs mesterterv, eddig sem volt, de a baloldali-jobboldali váltógazdaságban nem is lesz soha. Magyarázatok lesznek és frázisok, bűnbakok és az épp elviselhetőig (időnként az alá) süllyedő életszínvonal. És egyetlen igazság, Brennus egykori gall vezér igazsága: vae victis, jaj a legyőzötteknek.
A lovagkor hadseregeit alapvetően a nehézpáncélos (nemesi) lovasság és a könnyűfegyverzetű (köznépi) gyalogság határozta meg. A lovagok egymásban kevés kárt tudtak okozni. Az nyert, aki a legtöbb ellenséges gyalogost mészárolta le. Az igazi legyőzött, függetlenül attól, melyik oldalon harcolt, a nép volt. Nincs ez másként az orcátlanul népuralomnak nevezett párturalmi rendszerekben sem.
Minden népnek megvan a maga turáni átka. Széthúzás mindig is volt minden kritikus lélekszámot átlépő emberi csoportban, és mindig is lesz, ameddig az ember genetikailag társas lényként van kódolva. Pártok is voltak a történelemben mindig, ókortól a legújabb korig, voltak Izraelben, Rómában, Angliában, Itáliában, Oroszországban, voltak a hunoknál, magyaroknál, törököknél, japánoknál, indiánoknál, négereknél, voltak Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában, Ausztráliában, elnevezéstől függetlenül mindenhol, ahol ember élt. Ezek azonban a felvilágosodásig legtöbbször minden megváltó eszmétől mentes érdekszövetségek voltak (ha viszont mégis egy - legtöbbször vallási - ideológia volt a kohéziós erő, a véres következmény soha nem maradt el). Itt vagyunk, mert itt vagyunk, mondták még az első világháború alatt is például az angolok, amikor bevonultak egy addig el nem foglalt országba. Ha volt fölöttük erős, lényegileg pártsemleges főhatalom (amely saját szempontjai alapján támaszkodott hol erre, hol arra a pártra), helyi csatározásokon, vérbosszúkon kívül semmiféle nagyobb bonyodalmat nem okoztak. Ha viszont a fölöttük levő hatalom meggyengült, vagy teljesen eltűnt, annak (különösen, ha egy ideológia tartotta össze őket) mindig katasztrofális következményei lettek, a magyar Mohácstól a történelem bestiálisnál bestiálisabb népirtásaiig, a „nagy” francia forradalomtól kezdve a „Nagy” Októberi Szocialista Forradalmon keresztül a kambodzsai, kongói, zimbabwei vagy ruandai vérengzésekig. A politikai váltógazdaságon alapuló társadalmi rendszer egyetlen, permanens, („hideg”) polgárháborúnak tekinthető, amelyet csak gazdag ország képes folyamatos külső segítséget (hitelt, befektetéseket, hódítást) igénybe véve elviselni, és amelynek, mint minden polgárháborúnak, legfőbb kárvallottja mindig a lakosság.
Világnézettől függetlenül az összes párt utálni fog titeket, jósolta egy ismerősöm tavaly nyáron, amikor a HMP megalakult. A rövidítés mögött – nem tagadom – egy nem túl frappáns elnevezés rejtőzik, a Helyreállítás Magyarországi Pártja. „Végtére is mindegy” – legyintene a már idézett Hamvas Béla, és valóban. A névvel kapcsolatban két szempont érvényesült: azt fejezze ki, amire a pártot szántuk, és ne legyen összetéveszthető egyetlen körülhatárolt embercsoport érdekképviseletével sem. Ne valakiket pártoljon mások ellenében, hanem annak a folyamatnak legyen a motorja és katalizátora, amely egy uralkodó klikk fejőstehenéből helyreállítja a szabad, önálló érvényesülésre képes, méltóságát visszanyert emberek társadalmát. Mindaddig, ameddig - a lakosság számához képest – kicsiny csoportok uralkodnak az országon, a hozzájuk közelállókból hűség alapján válogatva ki és emelve hatalomba azokat, akik őket fogják szolgálni, erre semmi remény nincs. Hiába küldik a segélyszállítmányokat a rászorulóknak, ha a váltókezelő a szerelvényeket saját cimborái raktáraiba irányítja. Nincs az az emberi és anyagi erő, nincs az a technika, amely kárba ne veszne, ha hibás az elosztórendszer. Nincs az a hitel, munka és tudás, ami segíthetne, ameddig hat a turáni átok, és egymással harcoló politikai pártok uralják Magyarországot. Ez a lakosság szempontjából még akkor sem egyszerű és egészséges verseny, ahogy liberális barátaim mondják, ha eltekintünk az orbáni modelltől. Még ha többé-kevésbé betartják a játékszabályokat és tisztelik a korlátokat, sem az, tudniillik ezek a játékszabályok és korlátok csak a versenyzők esélyegyenlőségét védik. Ahogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, úgy a liberális pártpolitika a liberális gazdasági versenyé. A diktatúra, vagy Viktatúra, az orbáni modell sem orvosság. Az alaprendszer nem változott, csak, ha már a kapitalista gazdaságból vettük a példákat, kartell alakult ki, amely erőfölényével addig él vissza, ameddig a piac azt engedi vagy lehetővé teszi.
Az egyetlen megoldás a pártfüggetlen államirányítás. Ezért írtam, hogy mindegy, mennyire frappáns vagy nem frappáns a HMP elnevezése. E párt egyetlen célja ennek az átszervezésnek a megvalósítása és segítése: amikor már nem lesz rá szükség, még politikai érdekképviseletként – ami egyébként minden politikai párt kizárólagos feladata volna, ha arra hozták volna őket létre, amit mondanak magukról – sem folytatja működését. A HMP a magyar egyesülési jog szülötte. Ami nála sokkal érdekesebb, az az, ami mögötte van, és ami nem szűnik majd meg a HMP felszámolása után sem: a HIKSZOSZ. A Hikszosz nem politikai párt, nem gazdasági társaság, nem valamilyen eszme képviselője. A Hikszosz minden világnézetet befogad addig a pontig, ameddig konkrét dolgokra irányul. A többit a lehető legmesszebbmenőkig (például mindaddig, ameddig nem diszkriminál bármely embercsoportot) tolerálja. A Hikszosz nem egy idea, egyetlen nézet, hanem minden idea és nézet ellensúlya: maga az ellensúly. Minden kizárólagosságra törekvő erő ellensúlya: legőszintébb szándékunk szerint ennek a megmenthetetlennek tűnő emberi világnak az egyik utolsó megmentési kísérlete.
Ha már reményt sem táplálunk magunkban, mindegy mit teszünk. Nézhetünk akár ki az egyre mocskosabb ablakon naphosszat: tündér szemekkel, üres mezőkre, énekelhetné Cseh Tamás, ha még élne, szegény.
2011. 06. 06.
Szerző:
Gaál Péter