Ferenc pápa két békegalambot eresztett szabadon Ukrajnáért. Az egyiket egy sirály, a másikat egy varjú támadta meg.
Minden madár elsődlegesen a lélek szimbóluma. A sirály... Csehov tudna róla mesélni. A sirály éppen úgy lehet a szabadság jelképe, mint az önmegvalósításé. A varjú meg a halálé. De ne fogalmazzunk ilyen élesen: egyik világból a másik világba való átlépésé. Kérdés, hogy melyik melyik.
Hogy is mondja a Defensor? "Tisztán maradva nem lehet, sem rombolás nélkül, sem fájdalom nélkül; sem szenvedés nélkül: elődbe ugrik, MINT A FÉNYES, FEKETE MADÁR, mint a fekete hús - magadba venned most már nem lehet nem, hogy legalább a kertedet reményeld mocsoktalanul tartani." (Defensor könyve 124.)
De miféle kert is az a kert? És mocsoktalan lesz-e végül?
Hát nem lesz mocsoktalan. Ebben az esetben biztosan nem.
De mi is folyik most Ukrajnában? Nagyjából ugyanaz, mint Szíriában. Ott az Asszad-dinasztia ellen, itt az Európai Unió mellett. Ott az oroszokkal és kínaiakkal, itt az oroszokkal való tengelyakasztással egybekötve. Annyi a különbség, hogy ott közvetve, itt közvetlenül. Vagyis majdnem közvetlenül. A szabadkőművesek már a spájzban vannak, sóhajt fel Putyin. Vagy ha ez túlságosan összeesküvés-elmélet-szerűen hangzana a kedves Olvasónak (pedig nem az), akkor legyen inkább Nyugat. Az végtére is csak egy égtáj. Rá gondoltunk, ha a szabadságot emlegették, persze, nem akárki, hanem például Cseke László a SZER-ben. Pedig milyen messze van a mai Nyugat a szabadságtól, édes Istenem, de milyen messze. És milyen messze volt az akkori Nyugat is.
Ez (is) egy játszma. Sakkjátszma, ha úgy tetszik. Pozíciónyerés-vesztés. Most éppen más farkával a csalánt, de volt úgy, hogy saját farok kellett, Koreától és Vietnamtól Afganisztánig. Utóbbi kaland pedig meglepően bölcsen indult, ameddig az afgán Északi Szövetség harcolt, és amerikai repülők segítettek neki. De aztán, hogy maradjunk a madaraknál, jött a szarka, az ő túl sokat nem bíró farkával. Afganisztánon persze ez se fog segíteni: visszajönnek a tálibok, és utána vagy elszigetelődik, vagy elszigetelődik, hogy valamikor a késő jövőben magától megtérjen. Vagy elpusztuljon, végtére is oly mindegy.
Ugyanaz a történet, mint ami a Közel-Keleten már nagyjából lejátszódott, az említett Szíria kivételével. Ugyanaz a játszma, ami majdnem fél évezrede kezdődött, és igazi arcát legmarkánsabban az első világháború után mutatta meg. Befejeztével négy császárság szűnt meg: a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia, az Orosz Császárság, vagyis az Orosz Cári Birodalom, és a Török Császárság vagy Török Szultanátus. Mindegy volt, ki melyik oldalon harcolt. Az orosz forradalom következtében előállott Szovjetunió, majd a "szocialista" tábor egyszerű túlkapás volt, kisiklás, amelyet aztán sikerült orvosolni. Még nem teljesen, de ami késik, nem múlik.
Mást gondolnak az ukrán tüntetők, mást a külső szemlélők, és más a lényeg. A lényeg a világ fősodrába való belökdösés. Kiiktatása a személyi tényezőknek. Kiiktatása a személyes főhatalomnak. A végcél Ukrajna esetében Oroszország. Az ukrán "függetlenség" csak cukor a kávéban. Egy jelentéktelen plusz. Egy jelenlegi végvár, semmi több. A végcél minden szeszélyes emberi tényező eltávolítása a szabad verseny útjából. Minden minőség alárendelése a mennyiségnek. Minden kvalitás alárendelése a kvantitásnak. Egy olyan világ teremtése, amelyben bárkinek esélye van bármire, ha...mondjuk megfelelő mennyiségű pénzzel rendelkezik. Mást meg ne mondjunk, mert a többi nem számít. Ebben a világban a tehetséges ember csak szolga lehet, az is csak akkor, ha előtte eladja a lelkét az ördögnek.
Ezért ne nagyon örüljünk az ukrán "szabadságharcnak". Ha az volna, egyetlen sort nem írtam volna most, de nem az. Ahogy a szíriai "felkelők" sem szabadságharcosok, még akkor sem, ha ők ezt hiszik magukról. Ez a legrosszabb az egészben: hogy a látszat és a lényeg tökéletesen különbözik. Hogy a jobb kéz nem csak azt nem tudja, mit csinál a bal, hanem még azt sem, mit csinál ő maga. És ez szeretett hazánkra is vonatkozik.
Az már csak tetézi a problémát, hogy Putyin (Asszad, Orbán, Kim Dzsong Un, Lukasenka-Lukasenko, satöbbi) finoman szólva sem az ideális megoldás. Hogy ezek csak uborkafára felkapaszkodott parvenük, akik azt gondolják magukról, amit még lázálmukban se volna szabad gondolniuk. Hogy szép világunkban a vita arról szól, hogy kétszer kettő, három vagy öt. Lassan már egy valamirevaló diktátor is elérhetetlen magaslatnak számít.
Az ómenek. Jelen esetben a varjú és sirály kontra békegalamb. Majd talán foglalkozom velük - muszáj lesz -, most csak annyit, hogy amikor - kicsit - gondolkodtam ilyeneken, akkor azt gondoltam, hogy a világon minden lehet ómen, sőt, az is, a baj nem bennük van, hanem abban, hogy a mai ember egyszerűen tuskó. Én is tuskó vagyok, bár rázom a lábam tőle. Minden ott van az orrunk előtt, még mielőtt megtörténne, csak nem tudjuk, nem akarjuk észrevenni, vagy egyszerűen lusták vagyunk. Más sem vesz minket körül, mint jelek. Persze, ha ezek a jelek nem olyanok, amilyeneket látni szeretnénk, akkor jön a "babona", a kifordítás, vagy egyszerűen nem jön semmi. Nem tudományos szavak ezek, tisztában vagyok vele. De ez nem "tudomány". Már a "tudomány" se nagyon tudomány. Az a fals indoklás, meg, amit cáfolatnak csúfolnak, végképp nem, csak szándékos ferdítés. Szándékos vakvágány. Az asztrológia nem asztronómia, noha használ csillagászati fogalmakat és számításokat. Soha senki nem mondta, hogy az lenne, de azt se mondták, hogy csillagjóslás. Az alkímia meg nem kémia. Soha nem is volt az. És ez csak két példa volt.
Ha az ukránok rómaiak - régi rómaiak - volnának, akik adtak az előjelekre, most úgy hagynák ott a kijevi barikádokat, ahogy csak a lábuk bírja. Ennél világosabban, mint a pápa két galambjának története, Isten nem is üzenhetett volna.
2014. 01. 26.