"Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: Uram, ha vét ellenem embertársam, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer."
(Mt 18, 21-22)
"Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is és a lelket is el tudja pusztítani."
(Mt 10, 28)
A címbeli felkiáltással a Korán elég sok szúrájában találkozhatnak. Vegyék a bibliai idézetek kiegészítésének. Ez (is) egy olyan írás lesz, amely indulatokat vált(hat) ki, barátságokat és ismeretségeket szüntet(het) meg, és belegyalogol(hat) sokak lelkébe. Nem baj. Térjünk vissza a Bibliához, a Bírák könyve hetedik fejezetéhez: "Néped túl sok ahhoz, hogy kezébe adjam Midiánt." (Bírák 7, 2) Tudják, a Gedeonról szóló rész, aki egyáltalán nem akart Izrael bírája lenni, hadvezér meg végképp nem, végül Isten háromszáz emberrel szabadította meg általa Izraelt. És még mielőtt belekötne valaki: nem tartom magam Gedeonnak. Én még nála is kételkedőbb vagyok. Hogy ne mondjam, hitetlenebb, mindannak ellenére, amit a hitről irkálok összevissza. Az egyelőre csak amolyan elmélet. Jól megalapozott, de csak elmélet. A realizáció nehezebb falat.
Ez az ország nem keresztény. Azt se tudja, mi fán terem a kereszténység. - És te tudod, ugye? - kérdezhetik majd tőlem azok, akikről most írni fogok. Lehet, hogy én sem tudom. Valamit gondolok róla, aminek semmi köze a teológiához. Most fognak először megbotránkozni. Azt gondolom, hogy MINDEGY. Mindegy, hogy valaki minek vallja magát. Mindegy, hogy egy körtefa azt mondja magáról, hogy ő szilvafa, vagy nem mondja azt. Az is mindegy, hogy egy szilvafa minek tartja magát. Az nem mindegy, hogy MILYEN GYÜMÖLCSÖT HOZ. Úgy, ahogy az Újszövetségben le vagyon írva.
A gyümölcs nem attól jó, hogy jól néz ki. Attól jó, hogy jó íze van. És attól, hogy TÁPLÁL. Nem pusztít, elhatárol, kiközösít, hanem táplál. Ne aggódjanak, nem írott prédikáció lesz ez, bár azt is tudnék. Meg merem kockáztatni, hogy jobban tudnék, mint a működő papság kilencven százaléka. Csakhogy én nem tartom magam erre hivatottnak. Még arra sem tartom magam hivatottnak, hogy hangosan imádkozzak. Onnantól az én szememben képmutatás. Az én szememben, ami engem illet, jól olvasták. Tegnap gondolkodtam azon, hogy mi a hitvallás. Annyian beszélnek újabban Krisztusról, a "hitükről", az "evangelizációról", hozzátéve azokat a "törvényeket", amelyeket a hit alapjainak gondolnak, kategorizálva, szelektálva embertársaikat, hogy kénytelen voltam gondolkodni rajta. A hitvallás nem az, hogy kiállok ország-világ elé, és beleordítom az arcába a gondolataimat és érzéseimet. Az evangelizáció sem az, hogy boldog-boldogtalant megpróbálok rábeszélni valamire, amit gondolok. Hogy minden második szavam Krisztus. A hitvallás és az evangelizáció CSELEKEDETEKBEN mutatkozik meg. Az evangéliumi ÉLETBEN. Az evangéliumi szellemű életben. NEM szabályok betartásáról van szó. Még csak nem is kereszténységről. Krisztus - az evangélium Krisztusa - MINDENBEN jelen van. A legkisebben is. Ő maga mondja, az evangelisták tollával.
És a vallásos meggyőződés? Ha megkérdeznek, nem tagadom le, de nem köpöm minden szembejövő arcába. Vállalom, kiállok érte, de ez önmagában édeskevés. Az igazi hit CSENDES.
Este hosszas vitát folytattam a Hit Gyülekezete néhány tagjával. Kicsit szégyenkezve, saját indulatom miatt, mint Nick Árpád erőművész egy hajdani riportban: "egyszer, bevallom, még verekedtem is". A helyesírástól még eltekintettem volna, bár az is elég sokat mond az illetőről. De az okoskodástól, különösen azután, hogy mindenki láthatja, mit végeztem, nehezebben. Eszembe nem jutna egy pékkel a kenyérsütésről másképp beszélgetni, mint kérdések formájában. Nem önérzet, nem nagyképűség: más a hit, mint fentebb írtam, és más a teológia. De ha valaki teológiáról akar velem vitatkozni, akkor tegye ezt a minimális ismeretek birtokában. Ha hivatkozik rá, tudja, mi az a Septuaginta, mikor keletkezett, és mi köze az Újszövetséghez (semmi). Manapság már egy kattintással ellenőrizni lehet mindent. Én is azt teszem, ha a legcsekélyebb kétség merül fel bennem saját állításaimat illetően.
Mária országa, írta nekem Csókay András agysebész barátom. Ugyan nem tudom, mi köze Máriának Magyarországhoz, soha nem is tudtam. Miért van Máriának Magyarországhoz több köze, mint mondjuk Ugandához? Mert Szent István neki ajánlotta fel az országot Székesfehérváron, így a rege. A Szent Korona formájában, ami akkor még nem is létezett. Mindegy, akkor az akkori korona formájában. Vagyis Istennek, amennyiben Mária máriaságát (theotokosz, istenszülő mivoltát), véle közbenjárói mivoltát Istennek köszönheti. Illetve az efézusi zsinatnak és Dianának, de erre most nincs idő kitérni. Rendben, mondjuk Mária elfogadta, de ennek akkor sem ez lényege, ahogy a későbbi Szent Korona-tannak sem. Azt is szeretik félreértelmezni. És még mindig nem értem saját privilegizált helyzetünket.
Szóval Mária helyében sürgősen visszaadnám a Koronát. Az országot, úgy, ahogy most van. Ez nem Isten országa. Nem az evangélium országa. Elhangzott a tegnapi vitában az a mondat, hogy "hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet" (2 Kor 3,6). Vagy "a betű megöl, a lélek pedig megelevenít". Imádja mindenki, aki a Bibliára a maga rögeszméit és előítéleteit iparkodik ráhúzni. "Ott ugyan ez áll, de mi valahogy mégis..." Hányszor hallottam én ezt a református teológián!
Ez lett az örömhírből. Rögeszmék, előítéletek, acsarkodás, kiközösítés, lenyomás, elnyomás, mások szemének fürkészése a magunké helyett, nyerészkedés. Kufárok és lelkibetegek háza épült rá, nem templom.
Kiss László. Már elmondtam, amit a dologról el akartam mondani. Mások meg mondják folyamatosan. Én meghallgatom, vagyis hallgatom egy ideje. Kisebb-nagyobb szünetekkel, amíg a "migránsok" nem kerülnek terítékre. Meghallgattam Vadai Ágnest is tegnap. "Soha nem évül el." Hogy azt a bánatos, sötét, gonosz, népszerűség-hajkurászó, lelketlen mindenit. Attól eltekintve, hogy elévül. És az áldozat? Az áldozatról, aki most már kétszeresen áldozat, pont az ilyenek miatt, szintén beszéltünk. Idéztem de Mellót. "Ha nem tudsz neki(k) megbocsátani, akkor még mindig fogságban tart(anak)", írta két egykori koncentrációs táborbéli fogoly fiktív találkozásáról. Őt még mindig erőszakolják. Most már nem csak Kiss László és társai, hanem csámcsogva és/vagy szemforgatva ez az egész ostoba, lusta és lelketlen ország. Mária népének figyelmébe ajánlom az első idézetet.
A vallási és politikai vezetőknek szól a második idézet. A mostaniaknak, akik a "hit" és "evangélium" szót bevették az eszköztárukba. A menekültek kiközösítése, a velük egyet nem értők gyalázása, a legprimitívebb hordaösztönök meglovagolása mellett. Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János, az összes baloldali diktátor hozzájuk képest vasárnapi iskolás leányka volt. Ódor Emília, rózsaszín ruhában. Vagy még az se: szürke hivatalnok, aki csak a testet tudta megölni. Ők már a lelket ölik meg. A lélek kufárai: azzal, amit művelnek, a HITET veszik el az emberektől. Nem az elhívést - megint egy kis teológia -, hanem a valódi hitet. Hiteltelenné teszik. Egy csalást azonosíttatnak vele. Ha pedig a test is meghal, a lélek is meghal, akkor mi marad?
Ma már nem azt mondjuk, hogy "jó ember, mert keresztény", hanem egyre inkább azt, hogy "annak ellenére jó ember". A szilvafa mindig szilvafa marad, emlékeznek. Nem kell hozzá se vallás, se ideológia.
Néztem tegnap Kálmán Olga után a híreket. Ritka alkalom volt, vártuk, hogy a Saul fiát betöltse a rendszer. Az egész magyar Parlamentben az MSZP-s Harangozó Tamás volt az egyetlen, aki ki merte mondani, személyesen a kormányfőnek címezve: "Mit gondol, ki maga? Kormányzó, király? Kutya kötelessége érdemi választ adni."
Bezony, épp az MSZP. Ha valami igaz, az a hatos villamoson éppolyan igaz, mint a Tudományos Akadémia nagytermében. Éppolyan igaz, ha Adolf Hitler mondta, mint ha Joszif Sztálin, vagy akár II. János Pál pápa.
Ha Máriának egy csepp érzés szorult a mennyei szívébe, most elfordítja a fejét. Ez maga a kudarc.
2016. 05. 10.