"Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér."
(Ady Endre)
1939. szeptember elsején, 04.45 órakor a német csapatok a hajnallal együtt lépték át a lengyel határt. Berlin aznap szürke, némileg fullasztó reggelre ébredt, írja a Berlinbe akkreditált amerikai szárriporter, William L. Shirer. "Az utca embere - mint azt megfigyeltem - a rádióból és a reggeli újságok különkiadásaiból ráköszönő óriási hírek ellenére is egykedvű maradt. Az Adlon szállodával szemben az utcán az építőmunkások reggeli műszakja úgy kezdett dolgozni az I. G. Farben új épületén, mintha mi sem történt volna, és amikor a rikkancsok megérkeztek a különkiadásokkal, egyik sem tette le a szerszámot, hogy újságot vegyen." Az, hogy egykedvű, nem pontos kifejezés. Néma iszonyattal hallgatták a köztereken kifüggesztett hangszóróból a Führer bejelentését. Még fényképek is készültek erről: egyetlen arcon sem látni mást, mint döbbenetet. "Az jutott eszembe" - folytatja Shirer -, "hogy talán a német nép egyszerűen elkábult attól, hogy szeptember első reggelén felébredve benne találta magát a háborúban, amelyről pedig biztosan hitte, hogy a Führer valahogyan mégis elkerüli. Most, hogy eljött, az emberek nem igazán tudták elhinni." Hát még ha azok a bizonyos építőmunkások tudták volna, hogy mit építenek: az I. G. Farben gyártotta a Zyklon-B rovarirtót, amely aztán az Endlösung, Végső Megoldás csodafegyvereként a haláltáborok gázkamráiban emberek millióival végzett. Napra pontosan két év és két nap múlva, Auschwitzban próbálták ki először embereken. Első áldozata hatszáz szovjet hadifogoly és kétszázötven beteg lengyel volt.
De nem csak szkeptikusok éltek a korabeli Németországban. A Reichstag például ujjongott. A náci párttagok és hívek lelkesedtek. A többiek pedig végül...nos, a többiek beletörődtek. Aztán, ahogy haladt előre a háború, napról napra reménykedni kezdtek, hogy valahogy mégis jól sül el az egész. Amikor pedig szállingózni kezdtek a rossz hírek a keleti frontról, és megjelentek az első angolszász bombázókötelékek, már nem találván (pszichológiai) visszautat, ugyanazt tették, mint a Sasfészekben, majd a Farkasodúban, végül a Führerbunkerban Hitler: egyenlőségjelet tettek az álom és a valóság közé. És amikor már ez sem segített, fogták a valóságot, és egészen egyszerűen törölték. Maradt az álom, amíg a vereség traumája fel nem ébresztette őket, már azt, aki megérte. A "trauma" görög szó, azt jelenti: megrázkódtatás. A "Traum" német. Azt jelenti: álom. Érdekes egybeesés, ugye?
A 2013-as Magyarország sok tekintetben hasonlít az 1939. augusztus 31. utáni Németországhoz. Jó, nincs háború, legalábbis a szó szokásos értelmében nincs. Mert egyébként van. Még csak nem is most kezdődött. Talán 2010-ben, de odáig is el kellett jutni. Bokros volt az utolsó mohikán, aki el tudta volna kerülni. Vagy inkább beláthatatlan idővel kitolni a kezdetét. Különösen, ha nem az MSZP áll mögötte, nem az SZDSZ, de nem is a "jobboldal". Ha egy erős államférfi áll mögötte. Nem pártpolitikus, ismétlem, hanem államférfi (hölgy is lehet természetesen). Nem egy csoport, hanem EGYETLEN pártok felett álló, párfüggetlen, erős államfő, aki alkotmányos, személyes, független testületi és állampolgári kontroll alatt működik. Egy KONKRÉT és felelős személy, nem egy absztrakció, ami bármit megtehet, illetve aminek a nevében bármi megtehető. Nem Orbán Viktor, kedves Olvasó. Fussa át még egyszer a feltételeket: az ő Magyarországára ismer?
Orbán első kormánya még Bokrosból élt. Utána azonban mindenki - mindenki, őt magát is beleértve - olyan volt, mint a vendég, aki egyetlen fillér nélkül betér egy előkelő étterembe, és rendel egy tucat osztrigát abban a reményben, hogy az egyikben talál egy igazgyöngyöt, amivel ki tudja fizetni a számláját. Hogy ez az út merrefelé vezet, hadd ne ecseteljem ezredszer. De most nem is a vezetőkről van szó. Most arról a megdöbbenésről van szó, amit az ember akkor érez, ha végigtekint az országon. Hogy az emberek egy része, mint német elődeik egy része hetvennégy esztendeje, zokszó és indulat nélkül, megbabonázva halad önnön balsorsa felé. Más része ujjong, és hangoskodik. Esetleg egy másik álmot harsog. Túl akarja harsogni a fülsiketítő csendet. Azt hiszi, hogy az álombeli valóság és az ébrenléti valóság ugyanaz. Pedig, bár ugyanaz a valóság, de ugyanannak a valóságnak egészen más metszete. Egyetlen világ, és mégis két különböző világ.
Félig mély csönd, és félig lárma. Mígnem csak a jajszó marad utánuk.
2013. 05. 08.