"A BNR bolgár közszolgálati rádió arról számolt be, hogy a határőrség egy járőre 48 afgánt vett őrizetbe, mert nem engedelmeskedtek annak a felszólításnak, hogy forduljanak vissza. A rádió közölte: az ügyben vizsgálat indult, amely két feltételezésnek jár utána, az egyik szerint az afgánok fel voltak fegyverkezve, és a határőrök egy lövésre válaszolva nyitottak tüzet, a másik változat szerint a határőrök a levegőbe lőttek, és a visszazuhanó lövedék sebesítette meg az áldozatot."
Vagy nem is lőtték le, hanem öngyilkos lett, oly módon, hogy szándékosan a visszazuhanó lövedék alá futott, és az betörte a koponyáját. Mindez annyira gyorsan, a másodpercnek oly kicsiny töredéke alatt történt, hogy a derék határőrök már nem tudták megakadályozni. Valószínűleg elkeseredett, mert nem engedték be őket a kies Bulgáriába, látva, hogy Kalasnyikovokat és RPG-ket cipelnek csomagok helyett. Pedig azok csak a munkaeszközeik voltak. Van ilyen. Elbert János magyar irodalomtörténész, Jurij Vlagyimirovics Andropov egykori szovjet nagykövet - később KGB-elnök, abban az időben az SZKP főtitkára - 1956-os tolmácsa 1983. március 9-én délelőtt fél tízkor telefont kapott. Éppen munkahelyén, a Krisztina körúti Színházi Intézetben tartózkodott. "Mindjárt jövök", szólt oda titkárnőjének. Még a noteszét sem vitte magával, amitől egyébként soha nem vált meg. Semmit. Holttestét másnap találták meg a siófoki móló mellett, hatvan centis vízben. Zsebében egy retúr vasútjegy volt, körülötte a vízen papír százforintosok lebegtek. A halál, állapította meg a rendőrorvos, előző nap délután egy óra körül következett be. Azóta senki nem látta, a mólóra se tette a lábát senki, és a százforintosok is rendkívül vízállónak bizonyultak. Elbert arcidegzsábában szenvedett, szólt a hivatalos magyarázat. Fájdalmai enyhítése végett lement a vízhez, ott megszédült, beleesett és megfulladt. Nagyjából úgy, ahogy a kocsmában az egyszeri román, aki beleesett székely szesztársa késébe, aztán még vagy hatszor. Az idegenkezűséget azonnal kizárták.
De nem csak a Bulgáriába való menekülés jár bizonyos kockázatokkal, az onnét való menekülés is. 1978. szeptember 7-én a londoni Waterloo hídon egy buszmegállóban álldogáló Georgi Markov, emigráns ellenzéki írót valaki - úgy tűnt, véletlenül - megbökte egy esernyővel. Az író kis szúrást érzett a lábában. Nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, ám négy nap múlva meghalt. A vizsgálat ricinmérgezést állapított meg. Az ottani rendszerváltozás után, 1990-ben a bolgár hatóságok elkezdték (volna) az ügy kivizsgálását, azonban az erre vonatkozó akták a nagy zűrzavarban sajnálatos módon eltűntek.
Most már szerencsére más időket élünk. Nincsenek ilyen, oroszok sugallta otromba módszerek, sem átlátszó hazugságok. László Petra, kisgyermekes anyuka is csak szokásos reggeli tai chi-gyakorlatait végezte Röszkén, amikor a menekültek arra tévedtek. Csak úgy tudott kitérni a megvadult csürhe útjából, hogy saját hajánál fogva gyorsan felhúzta magát egy közelben lévő fára.
Ott kuporgott aztán, ameddig a rendőrök meg nem fékezték a dühöngőket. Szerencséjére társasága is akadt, egy német úr személyében. "Münchausen báró vagyok", mutatkozott be a német úr, és kezet nyújtott a reszkető anyukának.
2015. 10. 16.