Kő kövön ne maradjon, mondta Mihail Alekszandrovics Bakunyin. Elég régen mondta: meghalt több, mint negyvenegy évvel az orosz bolsevizmus hatalomra kerülése előtt. Kő kövön egyébként Bakunyin nélkül se fog maradni. Csak győzzük kivárni, sóhajt fel a forradalmi romantikával rokonszenvező Olvasó. Ne győzzük: én szívesen lemondanék róla. Nem is érdemes vala foglalkozni, mert ahhoz, hogy azokat a tendenciákat, amelyek a világot alakítják, visszafordítsuk - ezt kivételesen nem én mondom, hanem gyakorlatilag az összes tradíció és vallás, amelyik felvet ilyen kérdéseket, a hinduktól a keresztényekig vagy muzulmánokig - a Korszak Uránál, neveztessék bárkinek, nagyobb erőre lenne szükség, ilyen pedig nincs. De ha lenne, se lenne értelme, hogy megakadályozza: aminek le kell futni, annak le kell futni. Mélyebben ebbe nem is megyünk most bele. Senkit nem akarok áltatni hiú reményekkel: a közeljövő nem a miénk. A közeljövő az ember devalválódásáé, a fogyasztói társadalomé, a világpiacé, a néhány csoportra koncentrálódó, névtelen háttérhatalomé, az illúzióteremtésé és az illúziókban élésé. A totális kiszolgáltatottságé, és a totális tragédiáé. Néha felbukkan egy-egy próféta. Némelyik még hatalomra is kerülhet - ilyen Orbán Viktor -, de csak akkor, ha hamis próféta. A többiek pedig egy szűk kör határain túl majd csak jóval haláluk után juthatnak, ha juthatnak egyáltalán. De akkor vagy nem lesznek már veszélyesek, vagy a hatalom saját javára tudja fordítani őket, vagy összedőlt a régi világ, és most már mindegy. A mienk a távolabbi jövő. Most még csak belső bizonyosság formájában, kézzelfogható formájában valamelyik utódunké lesz. A hit teremtő aktus, írtam le százezerszer. Persze, csak a valódi hit, nem az elhívés és nem a valamiben való hívés. A VALAMIT hívés.
A távolabbi jövő lehet a legmélyebb barbárság - bármit is értsünk ezalatt - és lehet egy új aranykor kezdete. Hogy ne legyen a legmélyebb barbárság, azért a közelebbi jövőben lehet és kell tenni. És ide kívánkozik egy újabb utalás az oroszokra, ezt is leírtam már: a maszkirovka. Álcázás. Kimondani, különösen nagy nyilvánosság előtt soha nem lehet, de most még mindaz, amit Hikszosz vagy HMP név alatt elkövetünk, úri hóbortnak van elkönyvelve. Tudnak róla, figyelik is, de talán nem minden szavamat, és egy kézlegyintéssel elintézik. Ezért most még leírhatom. Az az ország, amire törekszünk, kifelé nagyrészt olyan lesz, mint amilyennek elvárják, hogy legyen. Kik várják el? - kapja fel a fejét az összeesküvés-elméletekre érzékeny Olvasó. Azok az emberek, akik esélyegyenlőség alatt a saját esélyeik egyenlőségét, demokrácia alatt ennek az egyenlőségnek a biztosítását, szabadság alatt a saját szabadságukat, jólét alatt a felső határ nélküli fogyasztást, unió alatt vámuniót, közös állam alatt saját közös piacukat értik. Hogy milyen nemzetiségűek, tökéletesen indifferens. Ha az embernek el akarják vágni a nyakát egy sikátorban, édesmindegy, hogy egy arab, egy orosz, egy cigány, egy magyar, vagy ne adj' Isten egy zsidó kísérli-e meg. Ha ugyanazt szeretnék, még az is tökéletesen mindegy, összebeszéltek-e vagy nem. Összebeszéléssel tervszerűbb, anélkül ösztönszerűbb. Ennyi a különbség, és nem több.
Hogy Orbán még hatalmon van, különösen, ha hatalmon marad a következő öt évben, a legjobb bizonyítéka a hamis prófétaságnak. A valódi próféta nem hivalkodik, nem henceg és nem fitogtatja az erejét. Úgyis Karácsony közeleg, mondja hát el helyettem Izajás (Ézsaiás, Jesája): "Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes - hiszen láttuk -, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra." Orbán nem Nagy Heródes, akit még a rómaiak is tiszteltek, legfeljebb a később száműzött Heródes Antipas tetrarcha, negyedes fejedelem, a Róka, aki a szenvedéstörténetben is megjelenik. Nem az övé az ország. Ő csak intéző, aki alatt ha nagyon elszalad a ló, nem lesz többé intéző. Gondoljon a kedves Olvasó a Közel-keletre, azokra a diktátorokra, akik inkább mérsékeltebbek és engedékenyebbek lettek az utóbbi időkben - emlékezzünk Kadhafira -, mint az ezelőtti évtizedekben, mégis megbuktak. Azaz megbuktatták őket. S mi lett utánuk? Mi lett Szaddám után, mi van ma Egyiptomban? Rend? Azt hiszi az Olvasó, hogy érdekel ez valakit, miután megszűnt az erős, zabolátlanságra és személyválogatásra hajlamos, központi hatalom? Azt hiszi az Olvasó, hogy ez a történet - és mindnyájunk története - a közjóról és rendről szól?
Folytatjuk.
2012. 12. 22.